Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Vizet, mert elégek!

tan, kit érdekelne, hogy nézünk ki, ápolatlanul-e, szétfolyt sminkkel, összekuszált gondolatokkal... Minek az a sok fölösleges szó és különböző megaláztatások, a halálszag úgyis mindenkit kísérget, akár burkoltan, akár nyíltan. Ne fárasszuk többé egymást! Fogjuk végre meg ezt a kis életünket, csukjuk be a boltot, és menjünk, együtt vagy egyedül.

Úgysem tudunk mi már konstruktív beszélgetést folytatni egymással. Már az ágyunk sem konstruktív, és közös gondolataink, céljaink sincsenek. Lehet, hogy nem is voltak, és erre csak most döbbentünk rá? Előbb vagy utóbb úgyis kiderült volna. Mit kell ezt még tovább feszegetni?

Vágjuk végre ketté az ágyat, úgysem nyújt már nekünk régóta közös örömöket, fűrészeljük ketté az asztalt, hiszen már nem tudjuk közösen körülülni, hogy éhszomjunkat csillapítsuk. Mondjuk ki végre, még mielőtt teljesen megtépáznánk és agyontaposnánk a közös élményeinket és emlékeinket, hogy semmit sem ér már az egész. De sajnos mi már közösen ezt sem tudjuk állítani, semmilyen közös konstruktív állításunk sem lesz többé. Már csak ez hiányzott nekem!

Nem törlőd le a könnyeid, hadd peregjenek, de mintha befelé folynának. Csak a szemed csillog, viszont a szíved kőkeménnyé dermedt. Egy fertelmeset szeretnél káromkodni, mégsem teszed. A szád meggyűlik keserű nyállal, és szégyenszemre még annyi merszed sincs, hogy egy nagyot köpjél ebbe a cudar világba. Előkotorászod a zsebkendőd, és abba köpsz. Eddig terjed a te bátorságod. Gyáva nyúl! És még azt hiszed, hogy ki mersz állni a világ ellen? Hiszen még szembe sem mersz nézni vele! Hiába rúgtak ki, hiába fúj a szél, hiába tépelődsz, hiába várod a megoldást: nincs itt semmilyen formula, semmilyen rend, semmilyen megoldás!

Jaj, de szomjazom! Adjatok már végre egy kis vizet, mert elégek!

24