Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
Vizet, mert elégek!
Vizet, mert elégek! Semmi sem úgy történt, ahogy arról mesélni szoktak, egy csöppet sem finomkodtak vagy kerülgették, mint macska a forró kását, nem tördelték zavartan a kezüket és nem is sajnálkoztak. Egyetlen izomrándulás és az együttérzés legcsekélyebb szikrája nélkül közölték velem (mintha csak nagy hirtelenséggel félvállról és félkézzel arcul csaptak volna), hogy úgy, ahogy vagyok és állok, fölöslegessé lettem. Mindazt, amit netán végezni tudok, vagy amihez értek, ők nem igénylik többé, vagyis: nem kellek nekik. Egyelőre papírt nem nyomnak a kezembe, minden jön majd postán, ha netán bármilyen ellenvetésem lenne, ide és ide fordulhatok. Ott intézzem. Viszlát! A következő! Ajtó nyílik. Ajtó csapódik. Ennyi. Kint üresen kong a hosszú folyosó, a minden rend nélkül elhelyezett gusztustalan, bekeretezett mázolmányok a falon kárörvendő röhögőgörcsben törnek ki, a folyton szomjúságtól szenvedő fikuszok és más növények szárazon nyújtogatják felém sárguló, fonnyadt leveleiket. Kedvem lenne őket megöntözni, a mázolmányokat meg egytől egyik lesöpörni a falakról, de minek? Úgyis mindegy. Hát akkor menjünk! Semmi értelme feleslegesen szaporítani a szót. Nem akarta, hogy lássák, mennyire megalázottnak érzi magát. Viszont azzal is tisztában volt, úgysem tudná színlelni, hogy minden rendjén van. De éppen nem élte a pazi