Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Elmenni vagy visszajönni nehezebb?

mórrá és szomorúvá. Nem felel neki, ő pedig akkor nem meri tovább faggatni, de később többször újra és újra fel szerette volna neki tenni azt a bizonyos kérdést. Eddig sohasem foglalkoztatta ilyen intenzíven az esemény, habár elfelejteni sem tudta. És most, ahogy ott ült a társaságban és figyelte azt a nőt, akinek furcsa fényt látott felvillanni a szemében, mélységes hiányérzet, boldogtalanság és szorongás töltötte el. Mert ha majd az a bizonyos gyerek is megkérdezi anyjától ugyanazt, vajon Ivette arca is úgy eltorzul a fájdalomtól? Mit fog majd akkor felelni az ő GYEREKÉNEK?

Szinte hallotta, amint fölsír valahol egy kisgyerek. Halkan, röviden sír, aztán felnevet... Halkan duruzsolt a nő hangja, mindenki őt figyelte, néha fel-felkacagtak. Csak André távolodott el gondolatban nagyon messzire.

Lassan kiitta italát, felállt, mosolyogva végignézett a társaságon:- Bonne nuit! (Jó éjszakát!) - búcsúzott el tőlük. A nő szemében mintha csalódást látott volna, de ő nem gondolt másra, csak a pihenést nyújtó álomra, amely azon az éjszakán is mély volt, és amelyben egy távoli gyerekkacagásban végre önmagára lelt.

Kettesével szerette volna szedni a lépcsőket, hogy minél előbb fölérjen, de csak lassan, megfontoltan tudott lépkedni, inkább csak vonszolta magát. Bizonytalanságánál csak félelme volt nagyobb. Nem szeretett volna visszafordulni, de a lépcsők csak nem akartak elfogyni. Végre ott találta magát a fehér, szinte hófehér ajtó előtt. Röviden becsöngetett. Egy kis ideig tartott, amíg végre kinyílt az ajtó. Magas, barnabőrű fiatalember lépett ki:- Keres valakit?- Ivette...?- Oui, Ivette bent van az egyetemen. Te vagy André, oui?

'9