Zágorec-Csuka Judit: Sivatagi szélben. Versek és műfordítások (Pilisvörösvár - Lendva, 2011)

Műfordítások

A végén elterülsz, névtelenül

A végén elterülsz, te névtelen Kuman.

Fejjel a széles karjai közt, amelynek elvette a színét a vakolat, és szétmarta a szabását.

Az álmosság lebénítja lábaid menetét.

Félig fekve, félig ülve, mintha félnél átnyújtózkodni rajta, egészen kitárulkozva a harci kiáltásoktól és a nekirugaszkodásoktól, lassan csúszol, lesben állva a kellemes, meleg élettérben, az álmok ölében. O majd üldözötten fellélegzik, s végre megáll a súlyodtól; most fél megmozdulni (mert újra beleszeret alvó énedbe), megdermednek a lábai, hangyaáradatot érez, a lábujjától a térdéig, majd a megkeményedett derékcsontig hatolva, mintha karót nyelne, kezeivel eléri a hajadat, a nyakadat, egészen a hónaljadig ér. Gondolom, de még nem látom az arcán, de a templom oldalán alig észlelni ezt, ahogy szórja a könnyeit, amelyek gömbölyűek, mint a zöldborsószemek, zöldek és illatosak, frissen kibelezve, minden valószínűséggel őket is elsodorja az álmosság, és a jóindulatú szél szétviszi a holtágak, a sás, a gyékény, a tavirózsák, az íriszek és a csendes aranyszínű mocsári gólyahír közé.

72