Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
XVI. Azt hittem, megtaláltam a megoldást, Viktor. A Tamás-evangéliumban az is benne van, ha ketten békében maradnak egymással ugyanabban a házban, s azt fogják mondani a hegynek, menj odébb, odébb fog menni. Három nap, drága Viktor: nem bírtam tovább. Parancsolni akartam a hegynek, de ahhoz kevés lettem volna egyedül. Hát nyomtam a saját lakásom csengőjét, a kulcsra gondolni sem mertem; minden dühömet, kétségbeesésemet, szégyenemet beleadtam, de szólni már nem mertem, amikor nyílt az ajtó, csendben léptem be, szerencsétlenül tébláboltam, szinte nem mertem illetni a tárgyakat, nem volt bátorságom igazán betölteni a teret (amely pedig - úgy éreztem - rendelkezésemre állt), nehogy tolakodónak tűnjem föl. Teázott már maga, Viktor, szenvtelenül? Érezte már, hogy a „hány cukorral?” kérdés tényleg arra vonatkozik, milyen édesen kívánná éppen? Vélte már önmagát nő létére (de hülye vagyok!) faragatlan tuskónak azért, mert a kanala megkoccant a porcelánon? Remegett már az ön kezében a csészealj? Próbált már saját magának higgadtságot hazudni azzal, hogy kért még egy csészével? Gondolta már, mit nem adna, ha ön mosogathatná el a készletet, úgy értve, ha ez az ön magától értetődő feladata volna? Tudja, Viktor, én akkor nagyon szorosnak éreztem a blúzomat, de nem mertem a fölső gombok felé nyúlni, markoltam a kárpitot, nehogy félreértésre adjak okot. Éreztem a rúzsom ízét, ebből arra következtettem, hogy az ajkamba haraptam. Ezt kétségbeejtőnek találtam. Nehezen nyögtem ki - szeretnék maradni, pontosabban kívánom, értsünk egyet abban, hogy én most visszajöttem. Borítsunk fátylat?, kérdezte Zoltán. Bánom. Meg szánom. Ezt mondtam, és nehezemre esett, pedig igaz volt. Mit?, kérdezte ő. Hogyhogy? És akkor, Viktor, akkor bement a szobába, és kihozott egy kézzel írott levelet, azt, amelyet az asztalon felejtettem. Magának írtam, édes, mielőtt elszöktem volna hazulról. Erről van szó?, kérdezte Zoltán. Néztem azt a lapot, és tudtam, hiába minden, ha mondanám, én már úgy vagyok, mint a bojtárfiú, aki háromszor farkast kiáltott. Én jöttem, és most megyek, mondta Zoltán, és tényleg. Viktor, drága, ez most már nem számít, de én nem írok magának többet. Az utolsó levelem ez, elhatároztam, mert Istenem! elcsüggedt bennem az én lelkem. Leírtam ezeket a sorokat, kedves, utolsónak szánva, amikor csöngettek, erőszakosan, tapintatlanul, durván, épp hogy nem dörömböltek, ez a Csaba volt az, hová tűntem, jött megkérdezni, nem esett-e bajom, menjünk vacsorázni, aztán térjünk — így mondta: - haza, mert ő várt rám. És én nem uralkodtam magamon, Viktor, nekiestem, téptem őt a tíz körmömmel, ütöttem, ahol értem, nem is védekezett igazán, mert nem értette, remélte, tán lenyugszom, de nem, csak hevesebb lettem, mert tudtam, drága, ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is, és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, de szeretet nincsen én bennem, semmi vagyok. Sirattam az én kígyó életemet, Viktor. Istenem! elcsüggedt bennem az én lelkem. 1993,1995. 94
