Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
- Beszél angolul?- Igen.- Na és kínaiul is tanul - teszi hozzá.- Ezt honnan tudja? - kérdezem meglepődve.- Maga említette.- Nem, sosem beszéltünk ilyesmiről^- De az asztalán tart egy kínai tankönyvet.- Nem az asztalomon tartom, hanem az alsó fiókban, a levélpapírok alatt - jelentem ki határozottan. Megállók és az arcába nézek. Sarokba szorítva egy pillanatnyi zavar után folytatja az utat, s míg tekintetét a kövezetre szegzi, tettetett kedélyes hangon megszólal:- Bevallom... amíg munkában volt, szétnéztünk egy kicsit a szobájában.- Gondoltam - mondom hűvösen, s aztán hallgatunk az egész úton. Az orvosnő meg a nővér mintha egy családból származnának: mindketten magasak, igencsak testesek. Amint megmozdulnak, köpenyük alól tiszteletet parancsolóan terebélyes idomok tolakodnak elő, s ha nem a földszint betonpadlóján járnának, talán meg-megrengene az épület. Hajuk a kerek fehér fejfedő alá gyűrve alig látszik. A lapos sapka pedig úgy fest, mint hasas üvegeken a kupak, s mely mintha arra kényszerítené őket, hogy valahol az alacsony mennyezet közelében befejeződjenek. Pjotr Nyikolájevics elmondja a tényállást, s még idejében magunkra hagy, mert amint a két nő végignéz vékony alkatomon, mely jóval fiatalabbnak tüntet fel a koromnál, felgyűl haragja a férfinem ellen.- Hogy nem átallott erre a kislányra mászni! - bosszankodik az orvosnő, miközben vizsgál.- Részeg volt a disznaja? - kérdezi a nővér közvetlenül. - Mert inni, meg fajtalankodni, azt bezzeg tudnak, csak a munka büdös! Szó szót követ, s a két nő felváltva, egymást hergelve szidja a férfiakat, mintha csak rám vártak volna, hogy elkeseredésüknek és felháborodásuknak szabad utat engedjenek. Nézem az orvosnő haragtól eltorzult vonásait; vajon hány hasonló esetet vizsgálhat naponta? Szeretném ugyan megkérdezni, de elriaszt a két nő mélységes férfigyűlölete és az az elkeseredett düh, mely olyan erővel robban ki belőlük. Igyekszem magamat elhatárolni, hogy csak mint távoli vihar dörgését halljam őket, és mégis jólesik, hogy pártomat fogják. A nővér kifakadására eszembe jut Ludmilla, a karcsú huszonéves mosztovojei szomszédunk. Egyszer megálltunk az utcán beszélgetni, s kíváncsiskodva lassan odaverődtek a kerítésen át kukucskáló barátnői is. A gyerekek kerültek szóba, mert mindegyiküknek volt egy vagy kettő, a testes Ljúszja meg már a harmadikat várta.- Rossz lehet egyedül, Ludmilla. A kisfiádnak is hiányozhat az édesapja. Még sosem láttam a férjedet. Talán másutt dolgozik? - érdeklődtem.- Határőr - válaszolta.- Az enyém is - mondta a másik.- Igen, az enyém is - bólogatott a harmadik. Nyár végére már úgy összebarátkoztunk, hogy Ludmilla nem érzett többé idegennek; egyszer bevallotta, hogy nincs férje. Se neki, se a barátnőinek. „Nem is kell“ - mondta. „Minek? Hogy eligya a fizetését a miénkkel együtt, meg még össze is verjen? Úgy kell az nekünk, mint púp a hátunkra! De az anyasághoz, a gyerekhez jogunk van!“ - jelentette ki és barna szemeiben az önérzet szilaj fénye villogott. Az orvosnő befejezi a vizsgálatot, s bár semmit meg nem tudok, mégis megkönnyebbülve távozom. Az utcán izgatottan tudakozódom Pjotr Nyikolájevicstől, mikorra várható bármiféle eredmény. 46
