Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
Elnézek felette. Hogyan is sejthetné, hogy nem is voltam ott, hogy nem is voltam jelen. Meg sem értené, ha elmondanám.- Az ismerkedésnek van civilizált módja is - válaszolom hidegen. Elkomorodik.- Csak nem volt még ártatlan? - tudakozódik bizalmasan.- Nem - válaszolom.- Hát akkor meg? - néz rám értetlenül. A kérdés magas csengésével egy pillanatig közöttünk áll a levegőben, aztán folytatom utamat a lépcső felé. Hétkor benéz hozzám Pjotr Nyikolájevics. Megemlítem, hogy tegnap egy fiú keresgélte a fűben a törött szemüveg darabjait.- Egy fiú! - mondja olyan hangsúllyal, mint aki többet tud. - Na, jól van - és a többit bármi légyen is, elhallgatja. Mindössze azután érdeklődik, hogyan telt a napom. Másnap ismét meglátogat, de nem jön egyedül. Fiatal kollégáját, a huszonhat körüli sovány, magas Oleget hozza magával, aki feltűnés nélkül, ám gondosan szétnéz a szobában. Úgy érzem, nem találok magamban elég erőt ahhoz, hogy itt üldögéljek velük kényszeredetten és még az éhség érzetének is ellenálljak.- Elnézést, még nem vacsoráztam — mondom.- Egy tál meleg étel nekünk is jót tenne, menjünk az étterembe! - indítványozza Pjotr Nyikolájevics. A turistaszezon még nem kezdődött el. Szombat-vasárnap nagyjából megtelik az étterem földszintje helyi vendégekkel, de hétköznapokon üresen tátong a nagy terem. A külföldi vendéget a „karzat“-ra tessékelik, mintegy figyelmességként, s ezzel a legkisebb feltűnés nélkül különítik el a helyi lakosságtól. Az ittenieknek pedig kitüntetés számba megy, ha idegenekkel fent étkezhetnek. Pjotr Nyikolájevics és Oleg esetében - sajátos foglalkozásukat tekintetbe véve - természetesen más a helyzet. A bodroshajú, kövér felszolgálónő unott-kényszeredetten hozza az étlapot, s míg a két nyomozó érdeklődéssel nézegeti, „Julja kebáb“-ot rendelek.- Én is azt kérek - fordul Pjotr Nyikolájevics a pincérnőhöz.- Én is - csatlakozik hozzá Oleg szemlátomást megkönnyebbülve. Ölembe terítem a szalvétát és mélyen hallgatok arról, hogy úgysem kapni mást, mint a dallamos-romantikus néven szereplő darált húst. A két nyomozó munkámról, családomról érdeklődik és magukról csak annyit árulnak el, hogy Pjotr Nyikolájevicsnek hatéves fia van, Oleg pedig nem régen nősült. A felszolgálónő megérkezik az étellel, s mielőtt belekezdenék óvatosan, feltűnés nélkül megemelem a tányéromon párolgó krumpli-halmocskát. Szokásommá vált, amióta egy alkalommal teljes, csupasz halgerincet találtam alatta. A vacsora vége felé Pjotr Nyikolájevics megszólal:- Mondja, miért hívatta a rendőrséget?- Hogyhogy miért hívattam?- Miért akarta, hogy kijöjjön a rendőrség? Megáll kezemben a villa. Ez nem hisz nekem... A sértett ember önérzetével mélyen a szemébe nézek, úgy mondom:- Három rendőrtiszt járt a szobámban. Láthatták a dulakodás nyomait. Nem vették fel a jegyzőkönyvbe? Ha ezt a fontos dolgot elmulasztották, akkor hallgassák ki a takarítónőt, aki rendbehozta a szobámat. - Kinyújtom a két karomat. - Ezeket különben ma vettem észre - és mutatom a könyökeimet tarkító vart. A nyomozók világosan látják, de egy szót sem szólnak, én pedig Pjotr Nyikolájevicshez fordulva folytatom: — Nézze, évekkel ezelőtt elváltam; nem töltöttem mindig magányosan az életemet, de feljelentést még sohasem 43
