Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
— Az már megbocsájtott neki - közli a nyomozó szemrebbenés nélkül. Tehetetlenül rogyok bele a szék öblébe és fáradt hangon csak ennyit mondok: — Ilyen könnyen azért nem gondoltam... A nyomozó vár még egy-két percet, hátha akarok valamit mondani, de hogy csak hallgatok, órájára néz és közli az időt: — Negyed egy múlt. Visszaviszem a szállodába. Ráz a dzsip és minden nagyobb döccenésnél éles fájdalom hasít a fejembe. Hunyorgok. A felhők elhúzódtak a Hold elől és az most teljes fényességében áll a város fölött, megvilágítva a bádogtetőket, s a földbe rogyott kis házak ablakpárkányait. A „Kaukázus“ előtt élesen válnak el az útszéli fák árnyékai a széles, világos járdától. Pjotr Nyikolájevics a szobámig kísér. Megígéri, hogy holnap felhív és elbúcsúzik. Megkönnyebbülve veszem tudomásul: rendbe tették a szobámat és ágyneműt is cseréltek. Alaposan lezuhanyozom, mintha nagyon-nagyon piszkos lennék; beveszek egy fájdalomcsillapítót, behúzom a függönyt és a takaró alá bújva igyekszem nem gondolni az ágyra, az egész napra, s a kimerültség fátylán keresztül szüléimét, testvéreimet látom és mormolni kezdem: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben...“ Reggel a függöny szélén betolakodó fénypászta ébresztget. Elfordítom a fejem, de a fénycsík széles és még most is megvilágítja az arcomat. Még szenderegnék, de megrohannak a tegnapi nap emlékei, s azonnal eltűnik az álom. A mennyezetre nézve látom, hogy a pók — egyetlen tanúm - hálójában gunnyaszt. Hát igaz, minden igaz... megtörtént... Kiugróm az ágyból, bemenekülők a zuhany alá és csak állok a sűrű vízsugarak alatt, míg észreveszem, hogy a kövezeten valóságos kis hullámokba gyűl a magasból lecsapódó víz és az ajtó alatt átfolyik az előszoba parkettájára. A tegnap viselt ruháimat tekercsbe csavarom és elsüllyesztem az ágy alatt tartott bőröndbe. Amíg a kávét készítem, Paul bácsira gondolok. Milyen szerencse, hogy elmenekültem, hogy én is el tudtam menekülni! Kekszet kotorászok elő a fiókból, megreggelizek. Szélesre tárom az ablakot, kikönyökölök a párkányra. Közvetlenül alatta egy fiút pillantok meg, amint üres szemüvegkeretet tart a kezében és az üveg törött darabjai után kutat a fűben. Ijedten visszahúzódom. Félek; a szobámat elhagyni is félek. Ebédre kenyér nélkül elrágcsálom a maradék szalámi csücskét. Megpróbálok olvasni; már a bekezdés végénél jár a tekintetem, de még egyetlen szót sem fogtam fel. Járkálni kezdek az ablaktól az ajtóig, aztán papírt húzok elő a fiókból, mely alatt a nemrég vett kínai tankönyv lapul - hátha lefoglal az írás. Végigsimítok a lapon és felkanyarítom a bal sarkába: „Drága Szüleim!“, a jobb sarkába meg: „Krasznodár, 1974“... - eddig jutok; várok, várok, végül leteszem a tollat. Hat felé Pjotr Nyikolájevics telefonon érdeklődik, hogy minden rendben van-e. Megkérdezi, mikorra térek vissza a munkából, és megígéri, hogy holnap hét felé meglátogat. Éhes vagyok. Jól esne egy leves, mégha borscs is, de az étteremben és a kis büfében is vannak férfiak... Egész nap a szobámban maradok és időnként ellenőrzőm, hogy jól bezártam-e az ajtót. *** Másnap hatkor szól az ébresztőóra; hétkor már az utcán vagyok. Befordulok a sarkon és éppen elérem a trolit. Máskor is nők mellé szeretek ülni, mert a férfiak közelében gyakran keveredik a fokhagyma, a vodka és a rossz minőségű, olcsó cigaretta szaga. Most éltes, erősen festett hölgy mellett foglalok helyet, á vonaton meg elvegyülök egy csoport fiatal ápolónő között. 41
