Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
va, noha tudom, hogy az itteniek nincsenek kritikához szokva. Abban is biztos vagyok, hogy nekem - külföldi mivoltomra való tekintettel - ennyit még elnéznek. A férfi összevont szemöldökkel tekint rám, aztán megenyhül:- Megadom a telefonszámomat; hívjon fel pár nap múlva. Papír és toll csak a szobámban van. Kinyitom az ajtót:- Parancsoljon. A férfi leül az íróasztalhoz és felírja a címét, telefonszámát, majd pillantása a kávéfőzőre esik.- Kávézni szokott? - kérdezi.- Mi, magyarok, ritkán teázunk. Megkínálhatom? - és amíg a kávét készítem, az eltérő népszokásokról beszélgetünk. Társalgásunk a felületesség szintjén mozog, vontatott. Fáj a gyomrom és remélem, hogy a férfi elbúcsúzik, mihelyt felhörpinti a kávéját. Elveszem tőle az üres csészét, s ahogy a közelében állok, megfogja a kezemet.- Akarlak - mondja egyszerű közvetlenséggel.- Tessék? - kérdezem azzal a szent meggyőződéssel, hogy rosszul hallottam.- Akarlak - ismétli meg határozottan. Másodpercekbe telik, míg szavainak tényleges értelme eljut a tudatomba. Érzem, hogy elönt a pír, és minden emberi önérzetemet ebbe a három szóba sűrítem:- Én viszont nem!- Akkor is akarlak! - lovalja bele magát egyre inkább, és nem ereszti a kezemet. Feláll, elkapja a másik karomat és egyetlen rántással maga felé fordít. Most szemtől szemben állunk, és világosan felismerem, milyen iszonyatos változás megy benne végbe. Szemei az áldozatát kereső ragadozó ösztöneit tükrözik, s mindez olyan mély, olyan gonosz, hogy megértem: ez a bestiává változott ember akár ölni is képes. A félelemtől egy pillanatra elszáll minden erőm. Kiabálhatnék; valaki csak meghallaná, de érzem, egész biztosan érzem, hogy életemmel fizetnék érte, ha megtenném. Vaskos kezeivel összeszorítaná a torkomat, hogy többé egy hang se jöjjön ki rajta. Tekintete most olyan iszonyatos erőt tükröz, mintha szuggerálni akarna, s én megértem, hogy itt se könyörgés, se semmi más nem segít, s hogy még sohasem voltam ilyen veszélyben. Menekülni próbálok. Ráncigálni kezdem a karomat, a kezemet, de a férfi testsúlya jóval kétszerese az enyémnek, és tudom, hogy ebben az egyenlőtlen küzdelemben nincs sok esélyem. Dulakodunk; felborul a kávéfőző, kiömlik a zacc az íróasztalra, lesodrom a könyveket, felborul a szék, s az éjjeliszekrényről beesik a lámpa az ágy és a fal közé.- Ki kell mennem - lódítom, hogy az ajtó közelébe juthassak, de a férfi elállja a bejáratot. Hirtelen megfordítja a zárban a kulcsot, majd elkapja a vállamat, s egyetlen mozdulattal az ágyra lök, míg én nem akarom elhinni, hogy mindez velem történik, és minden pillanatban arra várok, hogy felébredjek ebből a lidércálomból. Ehelyett azonban a férfi lihegve rámmászik. Ekkor már biztosan tudom, hogy nincs menekvés, és ebben a pillanatban egyszercsak eszembe jut Paul bácsi. Érettségi után, a harmincas évek elején hagyta el Pestet a Numerus Clausus törvény miatt. Párizsban járt egyetemre, megnősült és nagy családja miatt évtizedekig nem látta szülőhazáját, de amint egyszer visszament, megrohanták az emlékek, s ettől kezdve gyakori vendég lett. Bennünket mindig meglátogatott, s hamarosan családtagként kezeltük és szerettük. Paul bácsiból üdítő módon hiányzott a harag, a megvetés, és mélységes emberszeretetével párosuló megértésével előbbre járt valamennyiünknél. Egy nyári délután a Balaton felé tartottunk, mikor a háborúban átélt emlékeiről kezdett mesélni. Akkoriban vidéken élt, s a német megszállás alatt egy nap érte jött a rendőrség és bevitte az őrsre. Ott tartották két napig, aztán bebörtönözték. 33
