Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
Színházi levél: Heiner Müller Ellenportré A kelet-német színpad koronázatlan királya, a halhatatlannak tűnő Heiner Müller, a 70-80-as években a mindenható Párt hűséges szolgálója és fenegyereke, a rendkívül tehetséges és termékeny, ma már világhírű drámaíró súlyos beteg, saját bevallása - és az orvosok jóslata- szerint, haldoklik. Áttételes nyelőcsőrákkal operálták 1994 decemberében, de a kór terjedni látszik. Nehéz elhinni. - Felidézem találkozásainkat: az első hat évvel ezelőtt egyik darabjának Yale-i bemutatója után történt itt New Havenben, a következő egy PEN ügybéli lótásom-futásom során valahol Európában, az utolsó pedig 1995 tavaszán egy berlini sajtókonferencián s otthonában. Most visszapergetem, rendhagyó módon ugrálva térben és időben, vele kapcsolatos impresszióimat, alátámasztva egy pár életrajzi adattal s néhány, talán mindeddig csak kevés „bennfentes” által ismert ténnyel. Lássuk először az embert, ahogy megjelent 95-ben. Morózus, beesett arca sárgán beteges, vastag fekete-keretes szemüvege kopaszodását, magas, ráncoktól összekaszabolt homlokát s elálló füleit még hangsúlyosabbá teszi. Zord arckifejezését csak ritkán töri meg mosoly vagy egyéb emóció; a korábban feltűnően attraktív, érzéki szája mostanra szigorúvá keskenyedett. Rendszerint színes, magasnyakú pulóvert és fekete zakót visel. 66 éves, harmadik feleségétől (Brigitte Mayer harminc éves fényképész) három éve született kislánya, Anna, édesanyjával a nagy, régi, nyugat-berlini Mayer-lakásban él, a papa csak ritkán, ő ingázik. Müller megtartotta kelet-berlini lakását, hetenként odavonul pár napra dolgozni. Mint mentora és eszményképe, Brecht annak idején, most ő a híres (hírhedt?) Berliner Ensemble művészeti igazgatója és főrendezője. Ottlétemkor éppen mestere egyik művét az Arturo Uit próbálta, s közben szinte megszállottan írta, mint mondja, valószínű utolsó színdarabját, ami Hitlerrel és Sztálinnal kezdődik és a gyilkos-vírus tömeggyilkosságával zárul. (Szerintem a metafora durva és elemista szintű.) Többen körülüljük a színház melletti kiskocsmában, ahol udvart tart rendszeresen; szivarján pöfékelve (torokfelmetszés ide, vagy oda), whiskyt szürcsölve, rekedten mély, brummogós hangján (hangszálai is megsérültek az operáció során), szinte valami kényszerítő erőtől áthatva mesél. Történetei hűségesen jellemzik a mesemondó Weltanschauungját. Most épp egyik barátjáról, egy boldogtalan pszichiáterről emlékezik, akinek „pontosan olyan csúf arca volt, mint Kafkának, s az ő apja is szadista volt. Nőst, barátom valahogy belekeveredett valami ügybe, aztán a Stasi ’bűvkörébe’, s aztán már csak két csimpánz-majommal élt, majd végül öngyilkos lett - élvezettel; két különböző mérget döfött vénájába, egyiket a másik után, rövid szüneteket tartva.” Minden átmenet nélkül Münchenre tereli a szót, először sebészéről (ott operálták), majd a bajor vendéglőkről beszél, azután rátér arra, hogy mennyit segített neki az írás az évekig tartó, állandó fájdalmak „feledtetésében”. „Egy idő után azonban ez a ’munka-terápia’ nem működött többé; leblokkolt az agyam, beszáradt az írói vénám; több mint hat évig tartott a blokád - alig írtam valamit. Akkor jött a kés a torkomra s a kórházi lábadozásom ideje alatt hirtelen visszatértek 115
