Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

tóttá, gondolom; mindenesetre ez nagyon nagy dolog volt abban az időben, amikor legtöbbünk elég szerény körülmények között élt ösztöndíjából, és utazgatni is csak esetleges különkeresetből tudott. (Persze a londoni Irodalmi Újság még elég rendesen fizetett az első években.) Tomiékhoz mindig föl lehet ugrani egy pohár borra és baráti eszmecserére. És mivel rögvest összebarátkoztunk, amikor 1961 szeptemberében egyéves távolkeleti ösztöndíjam és világkörüli utam után visszatértem Oxfordba és megnősültem, Tasnády Tomit és Líviát kértem föl esküvői tanúknak. Le is jöttek a Mura melletti Bruckba, ahol jövendőbelim, Gudrun szülei laktak, és anyámon kívül egyedül ők képviselték a magyarokat a helyi katolikus templomban megtartott esküvőn és az azt követő esküvői ebéden/vacsorán. (Tomi jól be is csípett, de mivel nálam sokkal jobban beszélt németül, azt hiszem, tetszett a fiatalabb esküvői vendégeknek.) Kapcsolatunk később sem szakadt meg, leveleztünk, és amikor a következő év nyarán hosszabb időt töltöttünk Bécsben, egyszer náluk vacsoráztunk a Gölsdorfgassén.

Líviáról hadd mondjak el itt egy anekdotát. Tomit, gondolom, nagyon szerette, de előtte több férje és számos barátja is volt. A férjek egyikét én is ismertem - Horváth Béla volt ő, az „angyali költő”, rossz jellemű ember, aki fellengzős retorikával leplezte nagyon is földi érdekeit és hajlamait. Már fiatalon is eléggé csapodár természetű volt, Lívia szerint. Egyszer elment hazulról, s felesége kérdésére, hová megy, így válaszolt: „A Füsihez”. (Füsi József az olasz irodalom kiváló fordítója és Horváth barátja - akkoriban éppen együtt dolgoztak valamilyen fordításon.) Pár órával később Füsi telefonált, és amikor Lívia megkérdezte, hogy Béla ott van-e még, csodálkozva felelte: nem is járt itt még ma. Ezek után Lívia gyanút fogott, s amikor férje estefelé hazakeveredett, kérdőre vonta. „Beszéltem a Füsivel, nem voltál ott” - mondta, de ezzel csak olajat öntött a tűzre. „Szóval te kémkedsz utánam?” hördült fel a költő és ütlegelni kezdte feleségét. Sőt, mivel jó katolikus létére feszületet tartott a falon, lekapta a keresztet és azzal vert. Csak amikor Lívia homlokán felrepedt a bőr és vérezni kezdett, akkor juhászodott meg - leborult a nő lábai elé és verte zokogva a mellét. „Hát ilyen ember volt a Béla” - fejezte be történetét Lívia.

Ami Tomit illeti, a legtöbb novellatémát még Magyarországról hozta magával. Sok önéletrajzi elem van bennük, s az én nemzedékemet megragadták érzékletes leírásaikkal és hitelesnek hangzó párbeszédeikkel. Legnagyobb sikerét mégis A különös fogoly c. kisregénnyel aratta. Ennek egy részletével indult 1962 május-júniusában a párizsi Magyar Műhely. (Itt megjegyezném, hogy Tamással nem csak az Új Magyar Irodalmi Lexikon bánt mostohán: Borbándi egyébként megbízható Nyugati Magyar Irodalmi Lexikona (Budapest, 1992) csak egyetlen adatot közöl róla: A különös fogoly német nyelvű megjelenését 1964-ből.) Ennek a kisregénynek a történetét nem tudom, Tamás kitől hallotta, de tényeken alapul: Groza Péter román miniszterelnök valaha magyar iskolában érettségizett. Beszedik érettségi találkozójára a magyar államvédelmisek a találkozó színhelyére szállítanak egy nyugalmazott magyar tábornokot, aki Rákosiék idején éppen börtönben ül. A találkozó és az azt megünneplő vacsora idejére rendes ruhát kap, kimosdatják-rendbehozzák, de utána mehet vissza fogolynak. Már maga a történet dermesztőén mulatságos, s azt Tomi igen jó érzékkel szerkesztette, írta meg.

Egy másik, számomra emlékezetes novellájának a címe Anatómia. (Ez az Irodalmi Újságban jelent meg, 1960-ban.) Főhőse egy bonctani gyakorlatot végző orvostanhallgató, vagy cselédkönyves fiatal orvos, akinek nem szabad beszélnie arról, amit a boncteremben látott - hogy az ötvenes évek elején szállított tetemek egy részén világosan láthatóak voltak sérüléseik - az AVO emberei verték őket agyon. Ezt a novelláját egy barátommal lefordítottuk angolra és megpróbáltam - igaz, nem sok sikerrel - valahol elhelyezni. Ebben és más ügyekben (pl. A különös fogoly esetleges angol-amerikai kiadása ügyében) leve113