Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
vány”, a kastélyablakból a kertre nyíló látvány, az égő, majd összeomló kastély, a bodzabokor az alatta heverő Katicával - a látvány atmoszférateremtő, meghatározó eleme az előadásnak. A rendezői koncepciónak egyetlen hibája, hogy nem minden figurának találta meg a helyét. így kerül szinte lehetetlen helyzetbe Reviczky Gábor (Friedebom fegyverkovács), s a színész nem is képes megoldani ezt a helyzetet, mintegy elfogadva, hogy neki nincs szerves helye az eseményekben. Nem így Tábori Nóra, aki a házvezetőnő szerepéből elragadó magánszámot komponál, s egészen más eszközökkel, egészen más típusú, de nem kevésbé szuggesztív figurát formál Friderik anyjának szerepéből. Ezzel jelenléte mintegy a meghatározó kettősség újabb változatát lopja be az előadásba. Vágóhídi királydráma (Marlowe: II. Edward - Budapesti Kamaraszínház) Jó lenne tudni, mennyire gondolta komolyan Christopher Marlowe, hogy a II. Edwarddal királydrámát ír. Esetleg mennyire tudatosan „idegeníteti el”, mennyire szándékosan rejtette el művében a műfaj torzképét is. Művének alcíme (Második Edward angol király vészterhes uralkodása és szánalmas halála, a büszke Mortimer tragikus bukásával, valamint Pierce of Gavestonnak, Cornwall nagy grófjának, Második Edward király nagyhatalmú kegyencének élete és halála, ahogyan azt a nagyméltóságú Pembroke gróf szolgái nyilvánosan előadták) ugyanis egyrészt kísértetiesen emlékeztet Peter Weiss csaknem négy évszázaddal későbbi drámájának (Marat/Sade) alcímére s színház a színházban helyzetére, másrészt az, hogy - mint Weiss az elmegyógyintézeti ápoltakkal - Pembroke szolgáival „játszatja” a történetet, már valamiféle távolságtartást is jelez. A mű egésze, Forgách Andrásnak a Budapesti Kamaraszínház bemutatójára készült kitűnő újrafordításában is oly’ áradóan patetikus, viszonyai helyenként annyira kuszák, bonyolultak, hogy nagyszínpadon Shakespeare-i királydrámaként játszva óriási a veszélye annak, hogy önmaga, illetve a műfaj karikatúrájává válik. Vagyis az eredeti művet veszélyes lenne „komolyan venni”. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy Marlowe műve nem jó dráma, még kevésbé, hogy nem készíthető belőle jó előadás. Hogy a műben milyen drámai erő rejlik, azt Ruszt József rendező és Böhm György dramaturg mélységesen igazolják a Budapesti Kamaraszínház Asbóth utcai kisszínpadán létrehozott előadásukkal. A művet jelentősen meghúzták, méghozzá úgy, hogy az nagyszabású kiráiydráma helyett a szenvedélyével küzdő s energiáit ebben a küzdelemben elemésztő, tehát uralkodásra alkalmatlan ember bensőséges kamaradrámájává váljon. Ekkora szenvedéllyel talán nem is lehet,.normális” életet élni. Királyi, állandóan a külvilág közszemléjére kitett életet semmiképpen. Különösen, ha ez a külvilág irigy, kicsinyes, uralomra törő, nem tudja elviselni, ha másnak nagyobb kegy jut, ha valaki olyan kerül fölébük, aki „ősi jogon” közéjük sem keveredhetne. Gyűlöletük intenzitása így vetekszik a király mindent elsöprő szenvedélyének intenzitásával, s az érzelmek összecsapásától lángba borul az ország és belepusztulnak a résztvevők. A fenti elképzelés szerinti színrevitelhez szükség van mindenekelőtt egy olyan színészre, aki az érzelmeknek ezt a szinte emberfölötti tombolását, s az érzelmeinek kiszolgáltatott esendő ember szánalmasságát, esendőségét, törékenységét képes eljátszani. Gálffi László alakítása után az az érzésünk támad, más nem is játszhatná Edwardot. Legalább is ebben az előadásban nem. Ő az, aki a színpadon a legkevesebbet rohangál, a legtakarékosabban bánik a hangerővel, s ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - szinte mérni tudjuk a feszültséget, ami ebben a törékeny testben halmozódik, szinte a saját bőrünkön érezzük a magánéletébe történő beavatkozásoktól szenvedő király dühét és belső fájdalmát. Gálffi testtartásában, alkatában 103
