Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
az önmagára figyelő szubjektivitás ez. Most „egy ember” beszél - történetesen magyarul- „az” emberről. Moroni, Krúdy, Seurat, Huxley, Ortega, Henry James. „Egy süketnémet műkedvelő társulat előadja Hamletet. A süketnéma Hamlet kézzel és lábbal mondja el a monológot. A produkció kísérteties. Hogyan mondják el süketnémául ezt: »Mert hogy mily álmok jőnek a halálban?...« A néma Hamlet hüvelykujját homlokához illeszti, majd orrát dörzsöli és már elmondta a monológot. Lehet, hogy van egy másik »Nyelv« is a nyelvek mögött, - »beszéd«, szavak nélkül. Ugyanakkor szorongásosán fecsegő ez a néma nyelv. így beszélnek idegenben sokan, akik inkább jelekkel és fintorokkal mondják el az időszerűt a bennszülötteknek. Van ma egyféle jelbeszédes, egymásmellé-fecsegő süketnémaság a világban - nemcsak egymás nyelvét nem értik száz és és százmilliók, hanem egymás lényét sem. Van egy süketnémaság, amikor nem a szavak némák, hanem a lélek.” (Márai Sándor: Napló, 1958-1967. Újváry „GRIFF” Verlag, München, é. n.) Hogy magyar... Nem Magyarországon az. Amerikában. Houston, New Orleans, Miami. Ennek annyiban van szerepe, hogy előélete magyar, és valamilyen nyelven meg kell szólalnia. Roger Martin du Gard, Goethe, II. Rákóczi Ferenc. Hamvas Béla nemzetkarakterológiájában, Az öt géniuszban így határozza meg, hogy mit jelent magyarnak lenni - tegyük hozzá, a határok között: „Az öt géniusz ereje a derűs életeszmény (dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly (nyugat), a természetközelség és érzékenység (észak), a szabadságvágy (kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély) (...) Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni.” „A magyarság ennek az öt archetípusnak egységéből él és ebből kell élnie és nincs más lehetősége, csak hogy ebből az az ötből éljen.” Hogy mik a lehetőségei a határokon kívül, arról például Máraitól szerezhetünk tudomást. Budapest, Salem, Hamburg. Egy - végül is lehetséges - képalkotás bentről, egy- végül is lehetséges - képalkotás kívülről, a kettő összege (?), eredője (?) átfedése (?) - melyik itt a megfelelő szó? - lesz az, amire a legújabb fordulatok után megint olyan tüzesen kíváncsiak vagyunk, éljenek a kivándoroltak. Kik életművükkel érted haltak, szent szellemi önazonosság, sallárom, sallárom. Szabadság, mely Goethe után is, ma is változatlanul a törvény adománya, csak éppen törvényeink különböznek, de át és kozottul, olvastam nagy magyar költőt Nümbergben, nem mondott semmit, esetleg információt hozott - ni, ezek a magyarok... - a magyarokról, olvastam Byront Kolozsváron. Ő ott is zseniális, hogyan csináltuk? Hol élt? Nem, most nem a földrajzi helyre vagyok kíváncsi, az egyszerű életrajzi adat, hanem arra a szellemi tájegységre, ahol itthon is, nyugaton is klasszikus. A közép-kelet-európai alkotónak át kell törnie az „itthon” és a „nyugat” között változatlanul létező, élő falat; „Be kell látnunk, az akadály szellemi természetű: a magyar kultúra sajátos tapasztalatának a jelenlegi kultúrtörténeti-hermeneutikai horizonton kívül maradása, a fentebb említett fal áttörésének szükségszerű elhalasztódása” - írja Fejér Ádám (Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény. Szeged, 1993.) Byronnak nem kell áldozatot hoznia, nem kell megtagadnia, nem kell újra választania, az irodalomnak mennyiben közege a nyelv? „Az irodalom fázisai: először a vallásos fázis, amikor az irodalom mondani akar valamit a túlvilágról az embereknek. Aztán, amikor mond valamit az íróról a világnak. A nagy pillanat, amikor az irodalom eléggé tudatos és kényszeríti az embereket, hogy felfedezzék önmagukat.” (Márai Sándor: i. m.) 87
