Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
szemceruza. Hol az a galanterie, amivel tőle elvonult? Félig kinyomott tubusokban, nyitott tégelyekben száradnak a krémek. Azért gyalázná csupán a választékot, mert sehol sem leli, amit keres? Pedig végigszimatolta már, a mosdó alá is bedugta orrát. Imádta rajta azt az illatot. Vele ismerte meg. Örülhetne persze, hogy a férjnek nem jutott. De hogy nincsen, elbilsította mégis. Hiányzott. A gyerek törülközője legalább tiszta. A szennyestartó viszont dugig telt. Fölnyitotta és kihalászott egy bugyit. Szagmintát vett. Használt. Nem dobbant meg a szíve. Lehet, hogy a kislányé? Bosszantóan közömbös testének kipárolgása. Harangoznia kellene belül és nem jelez ott semmit. Akkor átnéz a szomszédba, használható-e a menekülési útvonal. Tudjon merre szökni, ha meglepik. Egy lakás volt csak mellette jobbról, azután meg tűzfal. A vizesblokk miatt egy hasonló, üres fürdőszoba várta. Idős ember lakása, tisztaság fogadja és dermesztő hideg. Kihalt a folyosószerűen hosszú, sötét előszoba is. Minden rendben. Fülét a falhoz tapasztja, nem hall-e zúgást odaátról. Semmi zaj. Indulhat vissza. Megint sóhajtott. Az automata mosógép csöpög. A férj nem barkácsoló fajta. Különféle ruhák jajonganak a félig pakolt fregoliról. Restek lehullani, tulajdonosaik pedig inkább a kád pereméről nyúlnak feléjük, onnét rángatják le, ami elérhetőnek tűnik. A szokások maradandóak. Grimaszolt egyet. Kesernyésre sikeredett mosoly. Benézett a fehér kisszekrénybe is, ahol a dugnivalókat tárolják általában. Egy irrigátoron kívül másra nem akadt. Kotont remélt? Csalódottan becsapta az ajtaját. Kiment az előszobába. A fogasokat vizsgálta, csakugyan elmentek-e otthonról. Majd várt egy keveset, és mivel nem moccant semmi, esetlenül megállt a homállyal pacás szőnyegen. Vajon miként folytassa? Semmi keresnivalója nincsen. Hazatérve zajos kulcscsörgetéssel nyitott ajtót. Hallják is, nem afféle besurranó jött, a házigazda tért meg. Szomorkásán nézett körül, igencsak kopottnak és unalmasnak találta otthonát. Semmi kecs benne, mindaz, amiről úgy hitte, csinos, meleg, most ridegnek hatott és taszította. Fázósan gubbasztott középen egy régi metszet, pedig annyit büszkélkedett vele, mint egyedüli szerzeményével. A gyenge nyomdai reprodukciók elviselhetetlenül hivatalkodóak és egymást csepülik. Bútorainak mértani rendje sem nyerte el tetszését, olyan volt a berendezés, akár egy laktanyában. Már csak az ágyra vetett pokróc hiányzott. Sarkosan, elvágólag. Noha mindig rendet tartott és nem tűrte a koszt, valahogyan poros, elhanyagolt lakás benyomását keltette az annyi gonddal kialakított búvóhely. Hogyan vélekednek róla azok, akik benéznek hozzá? Megborzongatta az ötlet. Mások is? Szánalmat sejdített arcukon és riadalmat. Félnek tőle. Megérti. Ez nem embernek való. Vajon miért látogatják a barátai akkor, nem érti. Helyükben visszaperdülne a küszöbről. Egyik-másik odáig merészkedik, hogy arcátlanul dicsérje ízlését. Macquart is csak a díszmenetek szervezésével foglalatoskodott, nyughelyek belakásával nem. Köszöni az ilyen sírboltot. Nem lett volna kedve még egyszer elkószálni, régi dobozai között kotorászott inkább, melyekben az emlékek pihennek. Ha már úgyis kriptaszökevényt alakít ebben a játékban, legalább ne hanyagolja el a lepedőt, csokrot. Beletúrt a halomba. Mennyi ócskaság. És semmi érdemleges. Miről fecseghetnének ezek a holmik? Egyedül olvassa párás szemmel a „ma griffe” feliratot egy kölni szögletes üvegén, melynek furcsa, kubista dugója rézsűt elmetszett hengerpalástot formáz. Bottle Made in France. Carven, Paris. Korai dizájn. Kevéske lé még lötyög az alján. Hát nem az, amitől megbolondult. Viszont tőle kapta valamiért. Hogyne emlékeznék. 57
