Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
vei erkölcsi érzéke kihunyt. Gátlástalanul leskelődik már az utcasarkon, és azért sem szégyenkezik, ha idegenek tesznek megjegyzést reá. Viseli keresztjét, és ami hozzá tartozik. Hiszi, hogy érdemes. A nyomában jár lopva. Követi, ameddig csak lehet. Körötte sündörög egész nap. Reggel meglesi munkába menet, taxiban lapul a kapujánál. És ott bámészkodik, amikor előjön a munkahelyéről délután, vele tart este a moziig. Azért nem ül be maga is a nézőtérre, mert nem akarja látni új barátját. Hidegen hagyja a fickó jelenléte, és vonakodik attól is, hogy találgassa, mit takarnak a behajtott spaletták. Kedvesére vágyik, hozzá bújna, mellette aludna el. Ama reményben lesi az ablakán kivetülő éles fénycsíkot, hátha fölbukkan egy pillanatra még szellőztetés közben. Kínosan vigyáz, nehogy észrevegye. Mások gúnyát föl sem veszi, előle rejtőzik csupán, akinek megmutatkozna. A lopakodás valamennyi trükkjét ismeri, szakképzett titkosügynökre is rápirítana kidolgozott mozdulataival, amint ülés alá bukik közeledtekor, vagy elvegyül a tömegben. A környék összes búvóhelyét számon tartja. Ámyékvetőre mindenütt talál. Akár tapintás útján is eltájékozódna. Tudja, merre álljon először, és miként húzódjon egy kiszögellés mögé nyomban, ha moccan valami odaát. Talpát csosszantva köszönti a járda dombos aszfaltja, a sarkok pedig akár egy ebet. Kutyahűséggel ácsorog hónapokig, évekig. Közben kétszer cserélik a kukát. Az első fémgörcsre emlékezett még, alig gyűrhették bele a szemetet. Később újat hoznak, szürke műanyagot, öblöset. Még azon az estén beletúr. Ismerős szagok izgatják. Találgatja, hogy vajon mit vacsoráztak. Mint élnek. Egy kis habán kerámia cserepei napokig izzítják kedélyét. Csak nem tört ki a vihar közöttük? Ám az új edény nem sok jót hoz. Krumplihéjak és vécépapírba göngyölt véres tamponok alatt felleli szerelmes levelezésének darabjait. Mintha szándékkal gyűrték volna galacsinná őket. Remegő kézzel simítja a sűrűn teleírt lapokat, melyek úgy teleszívták magukat a rothadás szagával, hogy semmilyen fortéllyal ki nem moshatók hányatott sorsukból többé. Hiába permetez arcszesszel is, menthetetlenül bűzösek. Az átkozott edényt utolérte a végzet, kiégett. Olajzöld került a helyébe. De az is gyorsan veszített értékéből, hiszen kedvese költözködött. Öreg, emeletes bérházba hurcolkodott, ahol vagy fél tucat koszos fekete szemetes dagadozik a kapualjban. Hogy melyikbe ürítik vödrüket esténként, az kideríthetetlen. A leselkedés gyönyöreiből kiforgatottan gubbaszt otthon, és azzal vigasztalódik, hogy mindegy, merre jár, hol és kinél lakik. Hiszen mellette él akkor is, a közelében marad. De vágyát nem csitítják a frázisok. Szeretné testi valójában érinteni. A föltevés pedig, hogy majd csak kihamvad az emésztő láng belőle, téves. Akarattal sem feledhetné, amit mirigyei írnak lankadatlanul. Emlékeznek és emlékeztetik. Most itt az alkalom. Megteheti, ami után sóvárog, egyedül személyes ügyességén múlik sikere. Félelmetes, riasztó ez, örvényként taszítja és vonzza egyszersmind. Nem panaszkodhat többé. A világ, a sors, az isten haragja elegáns sasszéval ellépett az útjából. Mi különválasztotta őket, megszűnt. Akadálytalanul férkőzhet a közelébe, akkor lepi meg, amikor csak akarja, tetszése szerint válogatva a pillanatokban. Felfrissítheti emlékeit, kifigyelheti gyengéit, tanulmányozhatja újabban felvett szokásait és hangulatváltozásaihoz igazíthatja a terveit. Félig birtokon belülre került, anélkül, hogy sejtené a másik. Mivel kezdje? Hogyan lásson munkához? Tüstént fölpattant volna, hogy rohanvást, a helyszínen keressen választ, ám erőt vett magán. Későre járt, mindannyian otthon lehetnek, a lakásuk meg - úgy sejtette - apró. Másfél-két szobás talán, nincsen hová elhúzódnia. A falon átmehet, de attól nem válik láthatatlanná. Semmi szükség a kapkodásra, minek riogasson. Első dolga a felderítés legyen. 54
