Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

a pato(logika) és az erosz{logika) zátonyaitól törődötten ki benne lelte meg feminin csillagát.

Hardenberg azon a fénylő kedden térdre hullt legott, azt se tudta, mi van vele, csak hullt a teste, hullt a könnye, mikor meglátta nagyhirtelen Sophie képét nagyodafent. Sophie szólt, vagy inkább az Isteni Sophia, az ultraibolya arc, a minden létezők létének objektív princípiuma.

Meghalt? Mily szó? Mily felület?

Mily űzött tér-idő, mily eleve vesztes fogalmi rendszerek tákolnak angyalnak ketrecet?

Mit láttok? Csak a szem térbeli, az összes többi érzék időbeli. Ennyit láttok, mert leghatalmasabb érzéketek a szellemet látó Krisztus elutasításával elveszett.

Elfeledtétek, ki másképp oktatott. Emlékezzetek, mivel istápolt oktatása, s hányán gyógyultak általa, szeretetből mint adta végül magát mindenestül nekünk, s Isten országa talpkövéül önként a földbe mint feküdt? Üzenetére mégse adtok? Nektek ilyen ember se kell?

Nem nyittok még annak sem ajtót, ki mélyetek kereste fel? Nem hagytok mindent oda érte, s elutasítjátok, ha kér, szíveteket csak tőle védve, bármilyen hűséget ígér?

Egy perc, s Sophie már nem beszélt, csak a fiatal fű, a dimenzióbeli ősrobbanás, hogy a szellem szít annyi életet, s a föld ennyi halált.

Novalis sokáig térdelt ott. At-meg átjárta a hű sírillat,

ezernyi bogár szerves absztrahálásban

húzta, tépte Sophie fehér fátylát tele(vénnyé)

Von Hardenberg markolt illatot, rögöt, reményt, natúra páriákhoz illő új szövetségű lelki élményt.

Sophie búcsúzott. Fuvola, hárfa, jósértelmű, konok fája fejfája fénysebesség secundumain pengett még holmi hangzatot:

Menj, az Isten kísérjen. Légy hű hamvamhoz és a Könyvhöz, s az égi kék legyen lakod. Hirdesd a végső Birodalmat, amely majd ezer évig áll. Túláradó lét lesz jutalmad, és Jakob Böhme lelke vár.