Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
f galmat, arrogáns nemtörődömséggel sikeresen játszik az olvasóval, tetszése szerint manipulál, úton-útfélen bedobja a közmondásos írói trükköket, egyéniesítve a macska-egér kergetőzést. Olyan ügyesen hímezi a metaforákat, öltözteti át a mítoszokat (mind a magyart, mind az amerikait), hogy szinte felháborító blöffjeinek, titokzatos „happening”-jeinek, ál-varázslatainak, narkós fantazmagóriáinak, kábítószeres vízióinak, megmagyarázhatatlan jelenéseinek, áthatolhatatlan, többrétegű becsapásainak, sejtetéseinek szó nélkül hitelt adunk. Meggyőződéssel! S ez nem kis teljesítmény! Mindezen túlmenően, Hargitai elképesztő tárgyi tudásról is tanúbizonyságot tesz a könyvben: komoly, megbízhatóan autentikus ismerettömeg halmozódik a regény lapjain: magyar, amerikai és világtörténelem, irodalom, politika és a sport területéről általában, különös tekintettel a parapszichológia, biokémia, gyógyszertan, neurológia, szex-terápia, indián és klasszikus mitológia, űrrepülés, számítástechnika, rakétatechnológia, „Csillag-Háború”, kémkedés, TV- evangélium-hirdetés, futball, az Everglades „mocsár”, Florida és New York földrajza, és ki tudná még sorolni! Szinte hipnotizálva érezzük magunkat ennek az örvénylő, óriási erővel sodró történetnek lenyűgöző hatása alatt, olyannyira, hogy örömmel, szinte lelkesen megbocsátjuk az itt-ott fellelhető pontatlanságot, az idegesítő bőbeszédűséget és a gyakori ismétlést. Hölgyeim és Uraim, így kell de/re/át/konstruált posztmodern regényt írni! Akkor majd kiterjed az olvasóközönség tábora, garantálom! Mikor előző kritikámban lelkesen dicsértem az „ifjú” szerzőt, mint az egyik legígéretesebb új csillagot, mint egy „szentségtörő nyelv-varázslót”, igazam volt. Hargitai kiváló fordító, karizmatikus író, jó költő, gazdag, egyedülálló stílussal; sokrétű nyelvész, akinek hibátlan érzéke van mind a szuper-groteszk, mind a totális abszurd emészthető feltálalásához. Ez a huncut fecsegő bűvész-inas, egy világpolgár, aki hisz a tolerancia-vallásban és mindig azonosul nem-tökéletes anti-hőseivel: mindenkit elbűvöl. Egy hányattatott sorsú ember felnőtté és művésszé válásának, „énje felépítésének és lebontásának/lebomlásának” történetét olvasva valamennyien magunkra ismerhetünk. A múlt emlékeinek és a számtalan új benyomásnak néhol komikus, néhol tragikus összeütköztetésével Hargitai Péter a modern lét lényegét ragadja meg - sikeresen. Szinte mondhatnánk: ismerős idegenekről ír egy mindig ismerős idegen világban. Mondanivalója, Aczél Tamást idézve: „téveszthetetlenül magyar és téveszthetetlenül amerikai, vagy, egyszerűbben szólva, megindítóan emberi”. Szerintem univerzális! Dicséretére válhat a New York-i Püski-Corvin kiadónak, hogy vállalta a kockázatot, és elegáns formátumban, hibátlan szedéssel, kemény- és puhakötésben, figyelemreméltó példányszámban kihozta angol nyelven ezt a kitűnő regényt. Most már csak hozzám hasonlóan lelkes amerikai olvasókra van szükség. Györgyey Klára 158
