Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
^ Rosta ÚMIL és a kritikus-detektívek... Új Magyar Irodalmi Lexikon I—III. Főszerkesztő: Péter László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. Az 1963 és 1965 között három kötetben kiadott Magyar Irodalmi Lexikon kicsit olyan volt, mint a kultúrpolitika, amely létrehozta: bőbeszédű, szeszélyes, hiányos és pontatlan. Különösen állt ez a nyugati magyar irodalmat fanyalogva ismertető címszavakra, ahol - az ideológiai körítésről nem beszélve - gyakran teljesen hibás adatokat közölt a lexikon, s csak a harmadik kötetben sikerült némileg jóvátenni az első két kötet tévedéseit. A minden oldalról rázúduló kritika ellenére ez lett és maradt a kézikönyv, amit közel három évtizeden át használtunk, s bár nem nagyon öregbítette a magyar lexikográfia dicsőségét, ez volt, ezt,.kellett” szeretni. Reméltük, a következő vállalkozás jobb, eredményesebb lesz. Ebben a reményünkben nem is kellett egészen csalatkoznunk. Az Akadémiai Kiadó gondozásában három kötetben, összesen 2332 nyomtatott oldalon most napvilágot látott az Új Magyar Irodalmi Lexikon, vagyis az ÚMIL. Már így ránézvést is roppant vállalkozás, amin közel nyolc évig dolgoztak a munkatársak. (Számukat a főszerkesztő Péter László kezdetben korlátozni kívánta, aztán jöttek az „objektív nehézségek” és lett belőlük 316.) Ennyi „bedolgozó” mellett természetes, hogy egyneműségről, vagy valamilyen egységes stílusról szó sem lehet. Ez önmagában még nem lenne baj, ha nem kellene egyes alapkoncepciókat, illetve azok gyakorlati kivitelezését megkérdőjelezni. Kezdjük az ilyenkor szokásos kérdéssel: ki van benne szükségtelenül, illetve ki mindenkinek kellene még benne lennie ebben a terjedelmes lexikonban? Ami a határterületek problémáját illeti, ha olyan történészek, mint Benda Kálmán, vagy Hanák Péter (sőt Hóman Bálint!) bekerülnek, többé-kevésbé elfogadható - ilyen alapon persze Ránki György és Berend T. Iván is helyet kapott, szerintem helyesen -, viszont ha minden történelmi alakot, vagy politikust beleveszünk, aki kiáltványokat adott ki, vagy leveleket írt, az ügy jóval problematikusabb. Báthory Zsigmond például csak kultúra- és irodalompártoló volt, mégis benne van a lexikonban. Tizenkilencedik századi személyiségek közül szerepel itt Görgey Artúr és Mészáros Lázár; akkor viszont miért hiányzik az ugyancsak jeles emlékiratíró Splény Béla? Hogyha jutott hely Aczél Györgynek és Fehér Lajosnak, miért nincs benne az ÚMIL-ben az a Kádár Béla, akinek olvasmányos emlékezései akkora érdeklődést váltottak ki a hetvenes években? Ami az ismertebb írókat illeti, azok többnyire megtalálhatók a lexikonban, bár még így is maradtak ki néhányan - az élők közül az Amerikában élő Graves-díjas költő, Horváth Elemér, a Magyar Műhely-szerkesztő párizsi Nagy Pál; a halottak közül a tragikus sorsú Tasnády Tamás, valamint a tehetséges magyar drámaíró-palántából angol regényíróvá és kritikussá lett Kenedi Róbert (1926-1980). Péter László előszavában ezt írja: „a magyar műveket idegen nyelven tolmácsolókat... igyekeztünk szerepeltetni”. Bizonyára; de akkor miért nem találjuk az ÚMIL-ben a Füst Milánt, Konrádot és másokat tolmácsoló Ivan Sanders nevét? S hogy egy általam jól ismert szakterületről vegyem a példát, bár a magyar irodalom lengyel fordítói közül szócikket kapott Jan Slaski, sajnálatos módon nem szerepel itt a Jókaitól Örkényig sokakat fordító Camilla Mondral, de Konrad Sutarski, Szczepan Woronowicz és Bohdan Zadura sem. Akkor hát milyen elv érvényesült a magyarokat fordítók legjobbjainak kiválogatásában? 147
