Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
tén az egymás ellentéteiként elkönyvelt, ám egy jelzős szerkezetbe simuló kifejezések révén állapotjelzéssel hívják föl magukra a figyelmet. Az „eredendő eredetietlenség” valójában (Határ Győzőnek itt idézett véleménye szerint) az egyetlen lehetséges formája az irodalomnak, hiszen, ha szó szerint vesszük a jelzős szerkezet két tagját, köztük a viszony nemigen nevezhető komplementernek. Hiszen ami „eredendően eredetietlen”: a maga módján eredeti (is) lehet, viszont a jelzett szó mégis az eredetiétlen(ség), amelynek sugalmazásától mégsem függetleníthetjük teljesen magunkat. Annál kevésbé, minthogy Határ Győző - emígy vázolva föl művészi pályáját - az ösztönös, majd tudatos cselekvéstől a beletörődésig jut el abban, miszerint (nála is) a „szellem” kialakítja gravitációs terében a maga erővonalait, s aztán ezek zuhogtatják előre a kijelölt pályán. Ekképpen csekély tér nyílik annak, amit Határ Győző (Plafonra hivatkozva) gondolkodásnak nevez; mondhatjuk-e így is: „eredetiség”-nek? Annál több az emlékezés, tehát valami megtörtént, lejátszódott, egyszer-volt újraidézésének, jóllehet az emlékezés műveletében/mechanizmusában sem csekély szerep jut a válogatásnak, a változat-jelleg itt sem elhanyagolható... Mindezeknek előrebocsátásával kezdhetjük el olvasni Határ Győző Vesztaszűz (egy közlésben vesztaszűz) című versét, amely első ízben valószínűleg/talán a Boldogságról szenvedésről (Békéscsaba 1989.) című kötetben jelent meg, a vers alá jegyezve: álom: 1988 07 15, majd a Tiszatájban (1994. 7. sz. 6.), végül (idáig) az Alföldben (1994. 12. sz. 16.). A folyóiratközlésekben elmaradt a lényegtelennek nem minősíthető lapalji jegyzet. Azért nem lényegtelen, mivel nem pusztán a keletkezés körülményeire utal (ki tudja, mennyire játékosan/komolyan?) a szerző, hanem a vers értelmezéséhez is kínál fogózót. Ez azonban a minden bizonnyal a szerző tudtával és beleegyezésével közreadott folyóiratváltozatokra már nem tekinthető érvényesnek. A szerző visszavonja személyes tanúságtételét, és csupán annyi szubjektivitást engedélyez, amennyi egy ál-egyes szám első személyű versből kisugározhat. Ha megtartja az első (?) közlés árulkodó jegyzetét, talán erőteljesebben igazolja a Vademecumban rögzített „arccal” „előre”-zuhogását; viszont ennek elhagyása az „eredendő eredetietlenség” más vonását világítja meg erőteljesebben. Az „álom”-logika szerkezete a versbéli történés-vágyat a tudattalan mélyáramába irányítja, a pusztán a címre hagyatkozó értelmezés eltekinthet a víziótól, a képzeletbelitől/képzelgéstől, és az emlékezést irodalmi/kulturális jelenséghez kötheti: például az antikvitás-recepcióhoz, netán tárgytörténetileg előbányászható örökséghez, esetleg egy stílus vagy modor imitálásához. Az antikvitás-recepció után járva, végigböngészhetjük Határ Győző verseit, a Hajszálhíd Münchenben, 1970-ben kiadott vaskos kötetét, a Lélekharangjáték 1986-os londoni kiadását (és ebben a verseskötetben külön tanulmányozva Patior ergo sum groteszk bölcselettörténetét, amelynek során az antik filozófia-filozófusok megidézése az újkori bölcselőkébe csap át, hogy aztán „népetimológiák” révén nemcsak kifejezések-hagyományos értelmezések rejtett-elfedett értelme bukjon ki, hanem az a groteszk szemlélet is dokumentálódjék, amely létrehívhatónak minősít egy „világ”-gondolkodástörténetet, kiváltképpen ilyen sorok által: „Rázd a filiszteus falakat: Hermész Tríz-Magasztos felavat...”), vagy éppen az említett kötet mellett megnevezhetjük a Budapesten 1990-ben, Parancs Jánostól válogatott A léleknek rengése című könyvet. A böngészés eredménye vajmi kevés, bár semminek semmiképpen nem nevezhető. Ugyanis a Vesztaszűzhöz közvetlen közelségbe nemigen rendelhető költemény, ugyanakkor az antikvitás minden kötetben megtalálható; Határ Győző a római történelem (Domitianus, Vespasianus, Titus), kultúra (Tacitus stb.), görög-római-közel-keleti mitológia (Thanatosz, Heliosz-Mithrász) évszázadait pásztázza végig, műfajt kér kölcsön (Panegürikon), tanúságot téve, merre vonzza érdeklődése, mi az, amit költészetébe beépíthetőnek tart. A Vesztaszűz ilyenformán azért üt el az idézettektől, mert sokkal inkább az emlékezés, mint a gondolkodás, inkább egy 20
