Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
SZTÁRAY ZOLTÁN Manzanar A Los Angelestől mintegy kétszázötven kilométerre északra fekvő Owens Valley-be az idén a szokásosnál hamarabb köszöntött be a tavasz: a 395-ös autóút mindkét oldalát virágszőnyeg borítja. Még csak február végén járunk, ám szinte tobzódik a narancsszín pipacs, az ibolyaszínű vadlóhere, a sárga margaréta. Itt-ott feltűnik egy-egy Joshua tree - óriás yucca fakadó krémszínű virágfürtjeivel. Louis Yasudával, már Amerikában született, japán származású mérnökkel, aki három esztendőt töltött 1942 és 1945 között családjával együtt ezen a tájon, Manzanarba tartunk. Manzanar spanyolul almáskertet jelent. Valamikor a múlt század utolsó évtizedeiben nagykiterjedésű gyümölcsösök voltak itt; az Owens folyó bő vize, a nyáron meleg, télen hideg, de mégis mérsékelt éghajlat tette ezt lehetővé. Ám századunk húszas éveiben Los Angeles városa felvásárolta a környéket, vizét csatornán a metropoliszba vezette. Nagyrészt kiszáradtak a fák, helyüket átvette a szárazságtűrő zsályabokor, néhol az embermagasságra is megnövő kaktusz. Lone Pine helység után elhagyva az autóutat, nyugat felé tartunk; képeslapra érdemes látványként tűnik fel előttünk a Sierra Nevada hófödte gerince, a majd 4500 méter magas Mount Whitney. Földúton haladva, néhány kilométer után Mr. Yasuda egy hatalmas szikla előtt állítja meg az autót. Kiszállunk. A sziklán bronztábla, rajta jól olvasható angol szöveg: „A második világháború korai időszakában 110 000 japán származású személyt telepítettek ki az 1942. február 19-én kibocsátott 9066. számú rendelet értelmében. Manzanar, a legelső a tíz koncentrációs tábor között, szögesdróttal bekerítve és őrtornyokkal őrizve, mintegy 10 000, nagyobbrészt amerikai állampolgárságú személyt fogadott be. Reméljük, a hisztéria, a fajüldözés és a gazdasági kizsákmányolás soha többé nem kél életre.” Bár beteljesülne ez a remény - tehetjük hozzá. Az emléksziklán túl, mintegy elzárva az utat, terméskőből épített őrház áll. Az ablakait, ajtaját már elhordták. Balról hatalmas épület. Mr. Yasuda magyarázza, ez az egykori előadó, gyülekező terem volt, most pedig a csatornát fenntartó vállalat őrzi benne a gépeit, szerszámait.- Itt volt a tábor - mutat körül a karjával kísérőm -, a mi barakkunk, a 27-es, amott volt a sárgás virágú bokor helyén. Mielőtt szétnéznénk, tegyük tiszteletünket a temetőnél.- Sokan haltak meg a táborban? - kérdezem.- Sokan, hiszen sokan is voltunk. A temető elején obeliszk-szerű emlékoszlop áll, rajta japán felírás. „I-Rei-To” - olvassa Mr. Yasuda és fordítja angolra: „A halottak emlékére”. A sírok gondozatlanok, gazzal benőttek, besüppedtek. Némelyek maradványait a hozzátartozók másutt újra eltemették. Hány sírt áshattak az esztendők során? - nem lehet megszámolni. Leülünk az egyik terméskőből rakott falmaradványra, Mr. Yashuda mesél. Elmondja, hogy 1942. március 27-én rakták fel Long Beachen családját - apját, anyját és három testvérét vele együtt - egy katonai teherautóra annyi holmival, amennyit elbírtak, s félnapi 12
