Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
- Jánost úgy kezelik ott, mint egy igazi orvost - mondogatta. Ha felhoztam az egyetem gondolatát, idegesen izegtek-mozogtak. András bátya, aki a Studybaker autógyárban dolgozott, azon törte a fejét, hogyan találhatna nekem állást a gyárban, ha már a kórházi munka nem kielégítő. Kozma néni váltig mondogatta, milyen nyugalmas így az élet. Mi tagadás, jó életünk volt. Az ember bejárt a délutáni műszakra, este tizenegykor szabadult. A műszak után még körüljárta a belvárost, benézett a magyar restibe, kézcsókolomot köszönt a tulaj feleségének, elbeszélgetett az ismerősökkel, aztán hazament a Wilson utca 40 alá, s álomra hajtotta a fejét. Hajnalban megkezdődött a vonattolatás az ablak előtti vasúti síneken, csitt-csatt, dirr-durr. Szombatonként lejöttek Torontóból a Kozma néniék ismerősei, Feri bácsi és a fia, összejött a baráti kör, s átmulattuk a víkendet. Feri bácsi igazi nótás ember volt, sok dalt tanultam tőle. Talán meg is maradtam volna a kórházi munkában, ha nekem is meg nem kellett volna fizetnem az új bevándorlók keserves tandíját. Egy szép délelőtti napon, egyetlen óra leforgása alatt elvesztettem a keservesen összerakosgatott pénzemet, az utolsó fillérig. Fizetésnap volt, s bankbetétkönyvemmel az ing zsebében, fütyörészve a kórházba indultam. Jó hangulatban voltam. Nekem állt a világ. Biztos állás a kórházban, otthonos környezet, jó bálátok, szerető rokonok. A King utcán haladtam éppen, s a Connaught hotel előtti telefonfülkéből elibém perdült egy bozontos alak, eligazítást kért. Nagy csálé kalap a fején, vastag dipotriás szemüvegen keresztül bátortalanul pislogott rám. Mint mondta, erdei favágó, most érkezett az északontáriói Kenora erdőkből. Ismeretlen a városban, segítenék-e találni a telefonkönyvben albérleti szobát?- Nővel sem volt már dolgom hónapok óta - tette hozzá. Elnevettem magam.- Hát az utóbbiban én is járatlan vagyok - mondtam. - De albérleti szoba ügyében inkább a Spectator című újság hirdetményeit kellene átböngészni. Újságírói kíváncsiságom is felülkerekedett bennem. íme, egy erdei favágó a hatalmas őserdőből! Ráadásul Kenorában irtotta a sógorom is, Olajos Illés, a nagy erdőséget. Micsoda növeli a-téma lesz ebből! Mutatott az ember egy nagy köteg pénzt, s fogadkozott, hogy meghálálja jótettemet.- Ugyan már - szabódtam. - Tegye csak el, még valaki szemet vet rája. S máris nézelődtem végig az utcán, hol találnánk újságelárusítót. Ekkor odajött egy simléderes sapkás ember.- Valami baj van? - kérdezte.- Lakás után néz ez a szegény ember. Újságot keresünk.- Ugyan, nem kell ide újság - mondta készségesen. - Gyerünk csak, tudok én jó burdosházat. Ott ellakhat a barátunk, amíg jobbat talál magának. Cigarettával kínált, s útnak indultunk. A Jóim Street sarkán meghívott bennünket egy kávéra. Ettől kezdve az események vadnyugati történetbe illő fordulatot vettek. Még ma is mint lidércálomra emlékszem a történtekre. Megpillantva az ingzsebemben a bankbetétkönyvet, a favágó elkezdett vonakodni, hogy nagyon sok a szélhámos, s ő bizony nem bízik senkiben. Még a Johnnyban sem. Mármint bennem. No tessék, most még holmi gazembernek tekinti az embert! Elkezdtem bizonygatni, hogy van ám nekem pénzem. S előhúztam a kék könyvecskét, odatartottam nagy önérzettel az orra alá. Eltolta maga elől a kezemet. 16
