Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
mindenben eltért egymástól, nagyon sok szempontból kétségtelenül párhuzamos volt az életük. Mindketten az egyetemi színvonalon folytatott oktatást tartották életcéljuknak, mindketten az ifjúság százait, ezreit bocsájtották szárnyra hosszú és érdemdús egyetemi tanárságuk idején. Ugyanúgy mindketten egészen fiatalon elkezdték az alkotómunkát a képzőművészetek terén és mindketten gazdag sikert arattak mind a kritikusok, mind a nagyközönség előtt. A mai Egyesült Államok vezető bőrgyógyászainak jelentős része Dr. Ladányi Imre keze alól került ennek az orvosi szaktudománynak az élére, akárcsak Magyarországon, az őstörténelemmel, honfoglalással, honfoglalás korabeli régészettel foglalkozó tudósok, kutatók, tanárok ugyancsak jelentős csoportja László Gyula professzor keze alól került a vezető pozíciókba. Emellett László Gyula jelentős sikerét ért el mint festő és grafikus. László Gyula, Erdély szülöttje, aki gyermekkorát és ifjúságát Erdélyben töltötte a két világháború között. Mikor Dr. Ladányi Imre, már diplomás orvosként, szakképzett bőrgyógyászként az Egyesült Államokba került, ő az 1921-es „Trianoni béke” következtében Magyarországra telepedett át, azóta is ott él és működik. Most, hogy az idén, 1994-ben elérte 80. évét, ma is keményen dolgozik. A 40-es években László professzort a történelmi jelentőségű ásatásai során feltárt tárgyi bizonyítékok százai arra ösztökélték, hogy az előző évszázadokban kialakult történelmi felfogással ellentétben úgy vélekedjék, hogy a magyarság mint egységes, államalkotó nemzet nem 896-ban került először a Kárpátmedencébe, hanem a nemzet egyes részei már évszázadokkal előbb elfoglalták a Kárpátmedence jelentős részeit, ott éltek, gazdálkodtak és a 896-ban Árpád vezérlete alatt odaérkező hét törzset testvéri, rokoni szeretettel fogadták. E szerint az elmélet szerint, mely „kettős honfoglalás”-ként az elmúlt félévszázad alatt csaknem az egész magyar honfoglaláskori történelem legjelentősebb új irányzatává fejlődött, az „avarok” és a „magyarok” között a különbség főként időpontok, letelepedés kérdése, nem faji, nemzetiségi kérdés. Amint László Gyula professzor egyetemi tanárként új utakon indult el, László Gyula mint képzőművész, mint grafikus is egyéni utakon járt és halad ma is. A többi nagy grafikustól eltérően, ő ma is a tollat, a ceruzát, a tust tartja művészete kifejező eszközének. Sorozatok, szériák, fém, fa vagy linóleum lemezekre karcolt, metszett, vágott „eredetiekről” kézi nyomással lehúzott nyomatok helyett még ma is a papírt használja alkotásai alapjául és nyomdászokra bízza leheletfinom, vagy határozott, markáns rajzainak könyv, folyóirat formában való sokszorosítását. E sorok írója úgy érzi, hogy nem az ő feladata László Gyula professzor szakmai elbírálása, méltatása vagy csak ismertetése is. Hiszen ezt már könyvek tucatjai, cikkek, tanulmányok százai megtették sokkal méltóbban, szakszerűbben. Ez a pár sor csak arra szolgál, hogy mint ügyvezető igazgató köszöntsem a nyolcvanéves László Gyulát és kérjem a Mindenhatót, hogy folytathassa még hosszú éveken át nemzetnevelő, nemzetépítő és szívet-lelket gyönyörködtető tudományos és alkotó munkásságát. Csikágóban, 1994 Szent István napján Szathmáry Lajos a Ladányi Imre és Ilona Alapítvány ügyvezető igazgatója 158
