Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
A nyugati magyar irodalomból talán Márai Sándor áll legközelebb Pomogáts Bélához. Ő állította össze, 6 írt bevezetőt a Márai Sándor breviáriuma című kötethez, melyből sugárzik a szerkesztő szeretete. Újra meg újra vall Márairól, kinek „életformája, világnézete, erkölcse maga volt az irodalom”. A rokonszenves írót, a kassai polgárt, a sértődött embert, a szabad véleményformálás őrzőjét, a szellemi Európához ragaszkodó alkotót szereti benne Pomogáts. Ebben a kötetben a Magyarországtól búcsút vevő írót mutatja be a Föld, föld! című emlékezéskötete kapcsán. Először Márai Verses könyvének fájdalmas háborús emlékeire hivatkozik („Feküdj le, ez város ravatal most,/Az ifjúság pihen e romokon.”), majd meglátja az emlékezés rekviem-jellegét, a valóságos pusztulás mellett az erkölcsi-emberi-polgári értékek pusztulását. Tudja, hogy az oroszok felszabadulást nem hozhatnak, szabadságot sem, mert az nekik sincs. Márai elbúcsúzik a régi polgári világtól, Budapesttől, Jules Renard naplójára hivatkozva ő maga is mind jobban vallomásos naplóíró lesz. Márai-Kolumbusz útnak indul, fényeket, földet keresve, önkéntelenül felkiáltva, reménykedve a Földet pillantja meg. Pomogáts is észreveszi a Márai-kötet befejező sorainak különös kettősségét, reményét és reménytelenségét, kiszabadulását és félelmét. „A világ: csapda. Nincsen menekülés” -, írja Márai az Ujjgyakorlat című versében. A továbbiakban Határ Győzőről, Tűz Tamásról, Domahidy Andrásról, Borbándi Gyuláról és a párizsi Magyar Műhelyről ír Pomogáts. Valóban válogatnia kell a nyugati magyar irodalommal foglalkozó írásai közül, hisz ő az az irodalomtörténész, aki csaknem mindegyik tanulmányi napon, tanácskozáson, eszmecserén, hivatalos megbeszélésen ott van (az Anyanyelvi Konferenciától a párizsi Magyar Műhely összejöveteléig). Felfigyel Határ Győző Éjszaka minden megnő című regényének metafizikus, absztrakt, „valóságfeletti” elemeire. Nem felejti Tűz Tamás verseinek különösen nyugtalan impresszionista-szimbolista szépségeit. Domahidy András elbeszéléseiben az otthonvesztés és a szétszóródás fájdalmát érzi. Nagy szeretettel köszönti a hetvenéves Borbándi Gyulát, az Új Látóhatár kitűnő szerkesztőjét, A magyar emigráció életrajzának szerzőjét. Pomogáts Béla tudja, mint kedves írója, Márai Sándor, hogy „Nincs más fegyverem és hatalmam az idővel, a világgal szemben, csak az írás.” Ő is írt, felfedezett, rejtett igazságokat mondott ki, tanácskozásokon emelte fel szavát. Mást nem tehetett. Ezért állapíthatja meg higgadtan - összegezve hogy: „Az a magyar irodalom, amely a nyugati égbolt alatt született, nemzeti irodalmunk szerves rendjébe tartozik.” Szekér Endre Abádi Ervintől Zsoldos Andorig Borbándi Gyula: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia Hitel, Budapest, 1992. 826 old. Kezdetben volt „a Tezla” - Hungarian Authors, 1964., 1970-, mikor még az emigrációban élők nevét sem lehetett itthon leírni (hacsak nem gyalázkodva), őnála láttuk először kinyomtatva Cs. Szabó és Márai nevét, előttünk ismeretlen könyveiméit. Aztán jött a Fekete Mártonnak álcázott Sárközi Mátyás a Prominent Hungarianseivel (1966, ’73, ’79, ’85), és volt miből megtudnunk, hogy van Magyarországon kívül magyar irodalom, s igenis van jelentős kortársi magyar részvétel a világ kulturális és tudományos életében. Ezt persze sejtettük annakelőtte is - a művek ismerete nélkül, és még a bibliográfiai leírásukat is csak itt láthattuk legelőször. (Maguk a művek ha bejutottak is, legálisan csak a Széchényi Könyvtár zárolt anyagába kerültek.) Nem lehetünk hát a fent említetteknek eléggé hálásak, mert áldozatos munkájukkal nemcsak a külföld, hanem az anyaország számára is tudatosították, hogy bizony a határokon kívül és belül, a vasfüggönyön innen és túl is vannak „Prominent Hungarian”-ek, s köztük nem csekély számban írók, irodalmárok, kiknek szellemi teljesítménye méltó a világ figyelmére. Az úttörőket lassan — főleg a rendszerváltáshoz közeledve vagy annak idején - követték a táguló körű és javuló színvonalú lexikonok, ki kicsodák, amelyekbe fokozatosan bekerültek a kisebbségi sorban és a diaszpórában élő és alkotó művészek és tudósok is. Az egyetemes magyar kultúrába emelték - helyezték vissza! - őket. Egyre kevésbé volt már tabu politikai és világnézeti állásfoglalás, ország vagy személyiség, aki magyar volt vagy magyar származásúnak vallotta magát, bekerült a hungarológiai névsor egyik szekciójába. A másikban remélhetőleg mindig ott lesznek azok is, akik nem magyar ősöktől származva ennek a bonyolult nyelven megnyilvánuló sajátos kultúrának a 151
