Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
szerint hivatkozni egy-egy novellisztikus részletre, krétarajzhoz illő bekezdésre Czigány Lóránt tanulmányából: az indiai vendéglő jelenetére, a diplomácia hatalmára és bürokratikusságára, a Kossuth-nóta másfajta eléneklésére stb. Két kiemelkedő íróegyéniséget mutat be az első fejezetben: Cs. Szabó Lászlót és Szabó Zoltánt. Mindkét esetben irodalomtörténeti jelentőségű életműről és szerepről van szó: „Castor és Polluxként tartós szövetségben szolgálták a független magyar szellemiség továbbélését Nyugaton.” Cs. Szabó Lászlót a háta mögött, titokban tisztelve-szeretve „osztályfőnök úrnak” nevezték; a nyugati magyar irodalom Kazinczyja, irodalmi vezéregyénisége volt. Czigány Lóránt idézi Albert Pál szavait Cs. Szabóról, aki a „valamennyi adottságát sorompóba állító, valamennyi hangját - a tudósit és a nevelőt, a népszerűsítve tanítót, és az ezoterikusán célzót...” és a többit értékelte nagyszerűen sűrítő, nagy körmondatával. (Thinsz Géza Osztályfőnök úr című, Cs. Szabó László emlékének ajánlott versében írja: „Magaddal vittél valamit/múltamból, ami él még.”) Czigány Lóránt - az eredeti esszéíróhoz méltón - a Cs. Szabóról írt (és elmondott) emlékezésben oxfordi egyetemista korát, a Hampsteadben lévő kis kávéház hangulatát idézi. Közben az irodalmi vezér szerepéről, az irodalom többközpontúságáról, a kommunikációs viszonyokról beszél. Gyakran telefonált Cs. Szabóval, beszélgettek a tekintélyelv átörökléséről, melyet Cs. Szabó László is megírt („Tréfás irodalmi társasjátéknak induló eszmecserénkben Czigány Lóránttal egyszer ráhökkentünk, hogy újkori irodalmunk: megszakítatlan királyság...”) S ez az élőbeszédes játék, telefonos eszmecsere hihetetlenül érdekes irodalmi kapcsolatokra figyelmeztet Kazinczy zsarnokságától Babits és Kodály királyságáig, Illyés örökségéig. .Árvák lettünk mind” - állapította meg szörnyű fájdalommal Cs. Szabó László Illyés halálakor, éreztetve azt, hogy „Illyés Gyula halálával megszűnt a szakrális királyság intézménye a magyar irodalomban”. Természetesen beszámol a szerző Cs. Szabó esszéiről, rádióelőadásairól, de legrészletesebben az irodalmi vezéregyéniség, az „osztályfőnök” magatartása érdekli, az újabb nemzedékkel való kapcsolata, különösen az erkölcsi tartása. Hasonlóképpen jellegzetesen emberközelből mutatja be Szabó Zoltánt, akit „a fejedelemnek” neveztek. Felvilágosult fejedelemnek nevezték Szabó Zoltánt, aki hűségesen ragaszkodott régi barátaihoz, így Illyéshez, de olykor elnéző volt az újabb nemzedékkel, mintha Vörösmarty szavaira gondolna („puhaságra serényebb gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól”). Szabó Zoltán kiművelt emberfő volt, A tarái helyzet, az Összeomlás, a Szerelmes földrajz stb. szerzője, aki a háború után - mint Bibó István - az új ‘ magyar demokrácia válságáról írt. A „megszenvedett”, pontosságra törekvő próza mestere nagy fegyelemmel írt, gyakori javításokkal, stílusigénnyel, az arányokra figyelve. Czigány Lóránt most is feledhetetlen arcvonásokat rajzol: az „eszközember”-legyintését, tapintatosságát, a homo aestheticus és a homo politicus vonásait, a szerelmes földrajz líraiságát, hiábavaló Montaigne-vigasztalását, rádiós tevékenységét, mint az ún.,/épülő egyetem” rendkívüli tanárát, orvosi kivizsgálásait, fájó halálhírét. A szeretett Szabó Zoltántól írásában a szerző úgy búcsúzik, hogy az irodalmi nemzet fogalmán, tényén tűnődik el, majd ezzel összefüggésben megfogalmazza a szellemi végrendeletét az elhunyt szavaival: „Megsemmisíteni birodalmakat lehet. Nem irodalmakat. A Római Birodalom megsemmisült. A latin irodalom megmaradt. A Római Birodalomnak romjai maradtak meg. A Római Birodalomról az maradt meg, ami latinul kifejeződött.” A nyugati magyar irodalom nagy egyéniségei mellett (Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Márai Sándor, Faludy György) - foglalkozik Czigány a nemzedéki problémákkal is. Az Új. Látóhatár vitája után az ötvenhatos költőnemzedék műveit vizsgálja, tizenöt költő harminchárom kötetét tekinti át. Az a véleménye, hogy különböző tudatkomponensek jelentkeznek verseikben. Először gyakran feltűnik a mitikus kozmogónia: a kataklizma emléke („Faképnél hagytam minden hatalmi tömböt...”). Másodszor- mint a XX. században általában, pl. Tóth Árpádnál is - az identitáskrízis jelenik meg („egyhelyben hadonászva úszol a sötétben”). Harmadszor sűrűn éreznek bűntudatot, mint tékozló fiúk, mint „talmi” Odüsszeuszok. Negyedszer a versekben „törmelékes tudat” jelenik meg - háttérben az ott érződő József Attila-i űzött vad képével. Ötödször „extraterritoriális tudatot” vesz észre ezekben a versekben pl. a maga Párizs-élményével. A hatodik jellemző vonás a nosztalgia kifejeződése, melyről Páskándi Géza is írt. Például Thinsz Gézának nincs messze a budapesti és a stockholmi utca. A hetedikjellemző sajátosság a nyugati magyar költészetben a nyelvi elbizonytalanodás, a Márai Halotti beszédé ben is megfogalmazott fájó érzés („már nem az, ami volt, amikor a költő még egy család nyelvén dalolt”). A kétnyelvűség 149
