Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

- Már hónapok óta kutatunk utánad - mondta mosolygós szemrehányással. - Na gyere, keresztanyádék lenn várnak.

Alig harminc mérföldre, a parányi Applewood Acres kis faluban laktak keresztanyámék. Ma Mississaugának nevezik, s közel fél millió lakosa van. Elhoztam otthonról a címüket, de a montreáli fogadtatás után elment a kedvem a kanadai rokonságtól.

Kiszálltak valamennyien a nagy kocsiból, a keresztszülők, Annika, a Frank fiatal felesége, és két kislányuk, Anne-Marie és Frances. Össze-vissza ölelgettek.- Jajj, jajj, te gyerek - mért végig a keresztanyám -, hát mért nem írtál azonnal?- Már tűvé tettünk mindent - mondta keresztapám. - Dolgozol ma?

Nem dolgoztam. Éppen szabadnapom volt.- No, gyerünk akkor haza.

Alig telt el félórai hajtás, máris „otthon” voltunk. Mert valóban otthonom lett a keresztsziileim, s Frank háza.

Közvetlenül a QEW, vagyis a Torontóba vivő Queen Elizabeth Way többsávos út mentén laktak, egymás szomszédságában, mindkét család szép tágas, három hálószobás, nagykertes családi házban. Frank volt az egyedüli gyerekük, a szülei reménysége. Keresztapáméknak cipőjavító műhelyük volt, mely magába foglalt egy szép kis üzletet, főleg bőrönd, retikül, pénztárca, és egyéb bórám dolgot. A vevők nagy része személyes ismerősük volt, a járdáról is beköszöntek nekik, hello there, Mrs. Brodie, how’s things?; vagy Hi there, Frank, készen van már a gyerek lábbelije?

Keresztapám jó tartású ember volt, egyenesen járt, néha hátra simította szemébe hulló ősz haját. A munkahelyen a gépek berregése közben volt ideje gondolkozásra. Otthon, ha volt aki hallgassa, folyt belőle a szó. S nem is akármilyen panaszos témákról, vagy pletykaságról, de igazi komoly dolgokról, őstörténetünkről, a magyarok kiválóságáról s ezekhez hasonlókról. A hét törzsfő nevét álmában is el tudta mondani, Álmostól Töhötömig.

Keresztanyám pont az ellentéte volt. Csöndes, eltűnődő, praktikus, nagyon pedáns aszszony. Új-kanadás éveiket Montreálban töltötték, s őket is az enyémhez hasonló emlékek fűzték ahhoz a világvároshoz. Vagy talán még olyanabbak. Az éveken át összespórolt pénzecskéjüket beleadták egy üzemi vállalkozásba, magyar szövetkezeti alapon. Minden reménységük ebben volt. Keresztapám gyakr an elővette a részvénypapírokat, s elégedetten gondolt Frank fiuk gondtalan jövőjére. Amikor már teljesen beleélték magukat a „gyártulajdonos” szerepébe, kisült a tuipisság. Szélhámosságról volt szó, s odaveszett mindenük.- Látod, látod - sóhajtozott keresztanyám. - Ha nem így járunk, most nem kellene suszterájt tartanunk.

Ugyan már, suszteráj! Nehogy bárki is holmi kócerájra gondoljon. Előkelő üzletközpontban volt a cipőjavító üzletük, a legmodernebb gépekkel ellátva. Keresztapám csirizelés, kaptafa-verés helyett egyik masináról a másikhoz állt, égett a keze alatt a munka. Ragyogott minden a környezetében.

Víkendeken kijártam a keresztszüleimhez, gyakran távolsági busszal, néha a nászukkal, Annika szüleivel, Kovács Sándor bácsiékkal.

Áldott jó népek voltak Kovácsék is. Gyakr an felkerestem őket a John utca végén, közel a Ontárió tónál, s megrakodva tértem haza, házi készítményű gyúrott-tésztával, töpörtyűvel, abált szalonnával s egyéb finomságokkal. Sándor bácsi az autógyárban dolgozott, Kovács néni meg társadalmi dolgokkal foglalta el magát. A keresztsziileim kissé lenézték őket, különösen a hangos beszédű Sándor bácsit. De mit tehettek, jöttek víkendeken a fiatalokhoz, hozták nekik a sok holmit, a jobbnál-jobb ételeket a hamiltoni magyar hentesüzletből, a zöldségfélét a kiskertjükből, s mindenféle ruhácskát, játékot a gyerekeknek. Annika, mint legtöbb egyedüli gyerek, a Kovács néniék szemefénye volt, kereskedelmi is-14