Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
A csendőrség jóléti ügyei és a magánviszonyok A csendőrség tagjainak életét szigorú előírások szabályozták. Elhelyezésük laktanyai körletekben történt, ez alól csak a nősök esetében volt eltérés, bár azok jelentős része is az őrsi laktanyában lakott családjával együtt. A családos csendőrök, a nősök száma nem haladhatta meg a legénységi állományúak 1/3-át. Ez alól csak az őrs- és szakaszparancsnokok jelentettek kivételt. A házassághoz engedélyt kellett kérni, és a kiszemelt ara családjának anyagi és erkölcsi viszonyait elöljáró csendőrtisztek voltak kötelesek ellenőrizni. A csendőrség vezetői igyekeztek arra ösztönözni a legénységi állományt, hogy tehetősebb családokból válasszanak maguknak feleséget, és a falvakban a helyi „elithez” tartozzanak. Ehhez mind az anyagi feltételeket - megfelelő illetmények -, mind a megfelelő társadalmi presztízst biztosítani tudták, a példamutató életvitellel, a felkészültséggel és a törvények mindenkori betartásával. Ugyanakkor igen vonzónak tűnt a csendőrség tagjaira is vonatkozó katonai nyugdíjtörvény, amely tíz évi szolgálat után biztosította a nyugdíjjogosultságot. Igen nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a legénység a megtakarított pénzét takarékbetétkönyvekbe helyezze el, és azt lehetőség szerint ingatlanvásárlásra fordítsa. Szigorúan tiltották az italozást, kártyázást. Nem nézték jó szemmel a kocsmák és szórakozóhelyek látogatását sem. Mivel a legénységnek csak egyharmada lehetett nős, a többiek számára előírt laktanyai elhelyezés nemcsak a szállás, de az étkezés kérdését is megoldotta. Minden őrs köteles volt ugyanis ún. közgazdálkodást vezetni, ami azt jelentette, hogy havonta meghatározott összeget volt köteles mindenki befizetni, amiből és a saját kertben megtermelt terményekből, nevelt állatokból biztosították az élelmezést. Az ételek elkészítéséhez az őrs „őrsfőzőnőt” vehetett fel. (Életkora általában negyven év felett kellett, hogy legyen.) A kötelezően befizetett alaptőke a közgazdálkodásba 200 pengő volt, melyet a napi betét - 1,20-1,50 pengő - egészített ki. A betegség esetén a csendőrt katonai kórházi ellátás illette meg, de az ápolási költségek egy részét neki kellett fizetnie. Amennyiben a betegség vagy sérülés szolgálatteljesítés közben érte, úgy a költségek az államkincstárt terhelték. A katonai kórházi ellátás a nős csendőr családtagjait is megillette. Ugyanez volt érvényes a nyugállományú csendőrökre, akik nyugdíjából 2-2 és fél százaléknyi összeget vontak le betegápolási járulék címén. A szív és reumatikus panaszokkal bajlódó csendőrök részére Balatonfüreden és Hévízen csendőrségi gyógyházak álltak rendelkezésre, melyek nyári hónapokban igen csekély napi összegért üdülési célra is igénybevehetők voltak. (1,5-3 pengő). Talán meglepő, de a betegség miatt távollévő csendőr a közgazdálkodásból nem „húzhatta ki magát” egészen, ugyanis neki 0,5 pengőt kellett minden napra befizetnie. A csendőrség tagjainak igen szigorúan tilos volt bármit is elfogadni magánosoktól. Az esetleges jutalmazásra szánt összeget a csendőrség jutalmazási és segélyezési alapjába lehetett befizetni. Ebből az alapból évente jutalmazták az arra érdemesnek találtakat. A belügyminiszter is megjutalmazta - pénz - alkalmanként a különleges teljesítményt elért csendőröket, de ez nem volt túl gyakori. Ugyanakkor segélyben részesítette az arra valóban rászorulókat, aminek összegét a költségvetésből különítették el. Létezett még egy másik segélyalap is, az ún. „Tanulmányi segélyalap”, ebből azok a csendőrök kaphattak segélyt, akiknek állomáshelyükön kívül kellett iskoláztatniuk gyermeküket. 146
