Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
Duna, a föld alá parancsolt Dimbovita s a "művelt világ" tudatába leginkább beférkőzött Szajna volna a megmondhatója, hány elképzelés, kísérlet, terv szárnyalt fel és hanyatlott le azokban a hónapokban, űj-bábeli összevisszaságban. Hogy közben mi történik odalent, a Szamos árkában (ahová pedig a színház irodaépületéből igencsak jó rálátás adódik), arra ugyan ki ügyelt? Még a színházi ügyelő sem, hiszen neki bent a kulisszák mögött a helye. Azok pedig, akik úgy érezték, hogy még Ady szólította meg őket ("őrzők, vigyázzatok a strázsán"), nem oda le, hanem valahová magasabbra tekintettek -úgy "normális" szemmagasságban. Az idei tavasz-nyár-ősz ha nem is kegyesebb, de engedékenyebb volt hozzám. Néha megint felülhettem a villamosra, beülhettem a kocsiba (már amikor hajlandó volt elindulni), s utam a teniszpálya felé a Kolozsvári Névtelen birtoka mellett vezetett. Őt személyesen ugyan egyszer sem sikerült meglesnem munka közben, legfeljebb a betonfalnak támasztott létráját láttam, no meg a szépen növekvő kukoricát, az ígéretes zöldségeskertet - s az új gyarapodást. Ismeretlen emberem ugyanis megint területet rabolt a Szamostól. A már-már kiszáradással fenyegető folyó szigetecskéire igaz még nem merészkedett, alkalmas félszigetet azonban ismét nem talált, és azt művelésbe fogta. így perelt rémálmaink kiváló írójával, aki nemrég azt írta meg, hogy egy óriásdugóval bedugták a Szamos forrását, és kényszerítették, hogy visszafelé folyjék, a tömbházak közt magával(vissza) cipelve a bedobált sok szemetet, dögöt, a város minden szennyét. A Szamos medrét művelő Kolozsvári Névtelen minden bizonnyal nem olvasta kitűnő neves kortársa álomlátását, amely akkor tulajdonképp ijesztően reális vízióként hatott. Ettől függetlenül, a hivatalosan meg sem indított pert ő nyerte meg, a Kolozsvári Névtelen. Mármint azon a nagyon-nagyon kicsi folyószakaszon, a színház tövében. Amikor legutóbb arra jártam, a zsúfolt villamos ablakából pillangóvirágos, őszirózsás tábla integetett a folyóbeli kukoricás irányából. Megdöbbentem. Talán csak nem követte az írót a halhatatlanságba a Kolozsvári Névtelen? Tán csak nem ő búcsúzott a szélben bólogató tarka virágokkal? Vagy az ő emlékére a család, a barátok vetettek ide virágmagot... Aztán megkönnyebbülten adtam föl a poétikusan-beteges gondolatokat. Egyszerűen annyi történt, hogy a Szabálytalan Félsziget újabb érvet próbál szolgáltami jóltáplált pesszimizmusunk ellenében. Az elszánt földfoglaló a krumpli, kukorica, karalábé mellé - nem helyettük! - virágot ültetett. Lehet, megelégelte, hogy a város gazdái, a hivatalosak, elhanyagolják a parkokat, gruppokat, s már-már nagy szemétteleppé formálják az egykori kincses Kolozsvárt. Ő, a Szamos menti Nagy Magányos egyedül is hirdeti, hogy szembe lehet fordulni az árral. A folyóirányban vagy akár visszafelé folyó vízzel. A hazug, üres, szennyező politikával. De az is lehet - s ez a valószínűbb -, hogy ára van a piacon a virágnak, az őszirózsának. Esetleg jobb ára, mint a fás karalábénak. (Csak meg ne gyilkolják adóval a Szamos őstermelőjét.) Végül is a kérdést nem nekem kell eldöntenem. Ilyen nagy horderejű kérdéseket oly magabiztosan eldönteni egyre kevésbé mernék. Arra sem tudok például válaszolni, hogy meddig terjed egy félsziget. Akár ha Balkánnak hívják, akár ha neve sincs, mint ezen picikének, a Kis-Szamos felső (középső) folyásánál, omladozó betonfal árnyékában. 44
