Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
prózában és rövid elmefutlatások mindenről, ami éppen a szerző eszébe jut — először egy dátumozatlan napló benyomását keltik. Hamarosan az is nyilvánvalóvá válik, hogy a szövegrészek a szerző dédelgetett, régóta meg vigyázott mcmentói. Különös fontosságuk okát az olvasó csak találgathatja, talán azért, mert régebben íródtak, talán más okok miatt. Azonban a körülbelül öt éve Torontóban élő Báli Brigittának kanadai élményeire a szövegrészekben nem találni utalást. Emellett még egy fontossági gócpont is körvonalazódik, ez pedig a könyvnek mint objektumnak ritualisztikus vonatkozása. A szerző két egymástól független ajánlása hívja fel erre minden kétséget kizáróan figyelmünket. Ezek a több variációban megjelenő, úgymond kompulzív ide-oda ugráló "dupla üzenetek", a legtöbb esetben a mondanivalónak az elvesztéséhez, értelmetlenségéhez vezetnek. Az álmoknak vizuális cgzoükumán túl, rejtélyes üzenetekkel való telítettségük az, ami mindannyiunkat bűvöletében tart. Tudatalattink színes hálóként veti hétköznapi eszméltségünkrc ezeket a találós kérdéseket. Ezért lessük kíváncsian mások álmait is. Az Álom - Élen álma mágikus értelmüktől megfosztott látványos jelenetek parádéja, amelyekhez az olvasó egypár kivétellel alig tud viszonyulni. Az életképek nagy többsége öregeket, majd állatokat, gyerekeket, munkásokat - általában pcrcmszcmponlból felvett, futólagos szituációkba merevedő alakokat ábrázol —; variációk ugyanarra a témára. Feltűnő az "öreg" szónak a gyakori alkalmazása. A jelenetek egy bizonyos pont után a könyvben clőrcláthalóak, s mint olyanok, a modem giccs és groteszk skáláján mozognak. A szövegrészek egyedüli oázisa a szerző anyjára való emlékezéseiben és prózaverseiben lelhető. Ezekben a miniatűrökben érvényesül Báli Brigitta éles szeme, vázoló készsége és frappáns vonalvezetése: "szelíd szeretnék lenni mint a visszafelé folyó patak (de nem jobb úgy, hogy: visszafelé patak folyó?), mosolyt duruzsolni, hárfa-hangon énekelni, hogy elbóbiskoljon a Nap is, és a fejemre pattanjon, mint aranyalma boszorkányos mesefa alá, mese lennék, ha lehetnék, üveghegy-homlokú, ópercncia-hajú, varázspálca-karú, betéve tudnák a gyerekek csengő bongó rímeimet, és divatba hoznám a báránybőrbe bújtatott bárányokat, hogy legyen egy kis forradalom (85. o.). A borítólapon mini esszéknek nevezett, néha csak másfél sornyi megállapítások a belső dialógus nyers kiömlései: "a jóról tudom, hogy jó, ezt hinni helyes, nem hinni helytelen, a jót felismerem, miután ő felismert" (90. o.). Meglepőek az indokolatlan és feldolgozatlan kitárulkozások, amelyek abba a fonák helyzetbe hozzák az olvasót, hogy a mű helyett a szerző személyéről, vagy annak lelkiállapotáról mondjon véleményt. A szerző az intellcktualizáiás kényszerének pányvájával a nyakában körbe-körbe rohan, ahol már mindent letarolt, de újabb területre nem merészkedik, mert a változástól visszariad. A változást egyvonalúan a "normalitással" azonosítja és folyamat helyett állapotnak tartja. így a szerző kétségbeesett akaratossága tovább kultiválja önnön zárt rendszerét, amelynek ő maga mind foglya, mind börlönőrc. Az olvasót a szürrealista, visszafogott asszociatív, ennélfogva felszabadító próza helyett szózuhatag bénítja meg. A témáról témára való ugrálás szertelensége, a szóözön 154
