Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
VARGA JÓZSEF Végzet Az ősz sárgult lombja befedi lelkünk virágzó tájait, hol tegnap még dalolva jártunk... Ajkunk messze zengő szava befonja síri világunk fonákos avarzugait, felröppen a tiszta ének a hófödte bércek sziklás ormaira, súlyos vádként zuhan a védtelen széltanyák kunyhóira, túljut az Európát bénító erőgátakon, a Világ fölé emelkedve harsogja szét ígéretdalát. Kiszökik évtizedes-öblös odújából a lebilincselt gondolat-visszhang. A csúcsok fölött őrködő jegenyeporták menyegzői táncra készülnek, húsvéti bárányt áldoznak, karácsonyestet allelujáznak, édesdallamú zenét várnak, terebélyes tölgyerdők lombbontását, csermelypatakok pezsgő muzsikáját. Bennünk újra megkondulnak az aortás-fényű színes gondolatok, duzzadva törnek véreret a mélyhullámú gazdag érzelmek, gátszakító erővel zúgnak a gejzírpatakok, ágyukban piros bölcsőt ringatnak, a tengerárba sikongva sirálymadarak buknak, a felhőtlen égen felragyog a biztató hangú tűzkorong-remény. 86
