Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
ZSAKAI PIROSKA Hortobágy, 1951 (A szerző azok közül a vasutas családok közül való, amelyek férfitagjait a Recski Kényszermunkatáborba, a hozzátartozóikat pedig a Hortobágyra hurcolt az Államvédelmi Hatóság, amikor "felszámolta" a hatvani ferencesek rendházát.) Sííí, súúú... süvöltött a pusztai szél és belebújt a bőröm alá, meg belefütyült a fájós fülembe. Súúú, sííí. Mert még ha rendesen fel tudtam volna öltözni! Amikor Hatvanba értünk jöttek, nyár volt. Az ezüstfogú rám üvöltött, hogy nyomás, pakoljak. Apu vasutassapkáját vettem a hónom alá, Lacika pedig a pettyes labdáját. Azután fel a teherautóra! De akkor Kónyán tél volt, de még milyen! Lola néni a szebb napokat látott kék kalapjából formált nekem valami sapkafélét, nagyanyám pedig óriás öltésekkel lélekmelegítőt tákolt össze. Förtelmes volt a barna szoknyám is, amit keresztanyám küldött jószívvel. Mindezek velem együtt két szánalmas virgácsra húzott hatalmas csizmákban végződtek, amelyek eredetére már nem emlékszem. Furcsa látvány lehettem, mert még Ordas bajtárs is elvicsorította magát, ha rám nézett. Azon az ocsmány november végi reggelen, mint mindig, a barakk sarkánál vártuk az őrt, hogy iskolába kísérjen bennünket. Fáztunk-dideregtünk és találgattuk, ki lesz szolgálatban. Mert nem volt ám az mindegy! Szentséges bajtárs a szelídebb vadállatok mintapéldánya volt, mert ugyan rettenetesen káromkodott, de nem vert minket. Más volt Ordas. Ha ő kísért bennünket, Lajos füle bánta. Azután feltűnt Szentséges, aki már messziről ordított. Piszkos, reakciós csürhe..., meg ilyesmiknek nevezett minket. Lajos morgott mellettem, hogy no, ez a nap is jól kezdődik, de megrángattam a kabátujját, hogy hallgasson. Úgy-ahogy összeálltunk és nekivágtunk a töltésnek. Én nagy igyekezettel kapkodtam a nagy csizmákat, de merő óvatosságból, mert tudtam, rövidesen úgyis elmaradok - mindjárt a sor végére álltam. Lajos nagyokat rántott rajtam, a Szentséges kutyája meg a hátamba morgott, de így sem tudtam tartani az iramot. Félúton a csizmák beleragadtak a sárba. Sehova! Csak álltam. Lajos ácsorgóit egy kis ideig mellettem, azután lovagiasság ide, vagy oda, otthagyott. Na, naaa, mi lesz? - ordított felettem a hatalom - mi lesz? Az anyád úristenit, mozdulj, mert belefojtalak a csizmád után a sárba! Ijedtemben előrehajoltam és a hátamra kötött szalmaszatyor tartalma mind belepotyogott a sárba. Kapkodtam, ahogy tudtam a füzeteket, s ahogy az arcomba lógó hajamat igazgattam el a szemem elől, összemaszatoltam a képem is. Szentséges pedig türelmetlenül várta, hogy végre mozduljak, s közben káromkodott. Egy cseppet sem lenne kár értem — ordította —, ha beledöglenék a sárba. Erre azután megmakacsoltam magam, s azért sem mozdultam. Nem érdekelt, mit kiabált, maradtam a sárbaragadt csizmákban. Szentséges elunhatta a dolgot, mert ő is otthagyott, igyekezett a vánszorgó, nyomorúságos kis csapat után. Valójában féltem tőle, de ahogy otthagyott, s körülnézve csak a kietlen pusztát láttam magam körül, rám jött a frász. Mi lesz, ha jönnek a farkasok? Azután hirtelen ötlettel 50
