Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
ben... de nézzük csak meg, hogy mit jelentett a mi esetünkben a vagyonelkobzás! Mi nem voltunk vagyonos emberek! Spórolt pénzünkön, részletre fizetett, 1962-ben vásárolt (tehát nem kiutalt és nem ajándékozott!), munkából-pénzért megvett lakásunkat lopta el tőlünk az állam. Egy egyszerű kétszobás öröklakásról van szó és fizetésből élő emberekről, nem nagytőkésekről! Bútorainkat elárverezték. A személyi tulajdonomat képező holmikat: (ruhák, cipők, fényképek) és gyerekkori két gyönyörű porcelánbabámat Anyám magával vihette megőrzésre. 0 mindig azt remélte, hogy ha nagyon vár... és ő nagyon várt!... előbbutóbb visszamegyek. Nem történhetett így!... és ez az, ami az én igazi veszteségem. Nem lehettem anyám mellett betegségében, amikor szüksége lelt volna rám. Nem volt módomban viszonozni azt a féltő, gondos szeretetet, amivel ő halmozott el gyerekkoromban! Élete utolsó évtizedét rohamosan kialvó tudattal élte, védtelen volt. Legjobb barátnője értesített erről 1977-ben. Ugyanez a barátnő, miközben rendszeres heti beszámolót írt nekem Anyám egészségi hanyatlásáról és egyéb körülményeiről, engem ez a "jó"barátnő kirabolt. Egyetlen sor említés nélkül elvitte Anyámtól való egyetlen örökségemet. Ez a másik nagy veszteségem... így egész gyerekkorom szemtanúit rabolta el tőlem. Gyerekkoromban mi nagyon egyszerűen éltünk, de a két baba engem mesés kincs tulajdonosává tett. Mindig álruhás tündérlánynak éreztem magam és tudtam, hogyha akarnám, tündérországban élhetnék, de nem akartam, mert nekem anyám volt az igazi csoda. Az Ő szeretete mindent betöltött, együtt varrtunk ruhákat a babáknak, etettük-itattuk őket. Sími tudtak, mikor álmosak voltak, lehunyták a szemüket és elaludtak. Beszélni is tudtak, meg ülni és állni. Bátyám első fényképezőgépével, első felvételként készült képen láthatók szépséges babáim nyolc éves koromban. Valódi szőke és barna hajuk van, igazi szempillájuk. Aranybarna és kék szemekkel nézik a világot, aminek én voltam a központja. Ezeket a babákat lopta cl tőlem Anyám legjobb barátnője... mert szerintem lopás az, ha valaki elvesz valamit tőlem, ami az enyém, anélkül, hogy megkérdezné, hogy adom-e, beleegyezem-e, hogy elvigye! Az állam nyilvános rablásait nem lehetett elhárítani azokban az időkben..., de ennek nem kellett volna így történni! Nem is történt volna meg soha, ha Anyám megőrzi a tudatát... Bátyám jellemzése szerint úgy védte személyes holmimat, mint egy tigris. Miért történt mégis? Megkérdeztem ezt a barátnőtől, aki egy éves gondolkodás után azt a magyarázatot adta, hogy: "nem jutott eszébe, hogy a felnőtt Marinka igényt tarthat a gyerekkori játékaira". írtam annak is, aki számára a rablás történt: a barátnő unokája: Nórika, most 22-23 éves fiatal lány... ő nem is válaszolt a levelemre. Szülei sem, akik mindketten tanárok, sőt édesapjának második felesége is tanárnő. Mi történt ott Magyarországon az elmúlt negyven évben? Milyen morál és szellem uralkodik, ha a tanárok, akikre a fiatalság nevelése van bízva, így gondolkodnak! Mire nevelik az új generációt, ha maguk sem rendelkeznek azzal az erkölcsi alappal, amiről beszélniük kellene! Meglehetős aggodalommal tölt el, ha személyes tapasztalatból általános következtetéseket próbálok levonni. Mikor 1966 végén Amerikába értünk, az első élmények között ezt az amerikai közmondást ismertük meg: "Ha van egy magyar barátod, akkor nincs szükséged ellenségre"... Egyesek ezt így variálták: "Ha van egy magyar rokonod, akkor nincs szükséged ellenségre." 48
