Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
érezte és tudta ezt a tragédiát. Akkor mindenki feltette magának a kérdést: menni, vagy maradni - és nagyon sokan vándorbotot fogtak. Én úgy éreztem, hogy történjék bármi, én nem akarok elmenni, nem tudom otthagyni az anyámat, a hazámat. Aztán tíz évvel a forradalom leverése után, mégis rákényszerültem. 1966-ban nagyon határozottan tudtam, hogy el kell mennem, ha életben akarok maradni. Azt is tudtam, hogy az addigi életem erőszakos befejezésével egyfajta öngyilkosságot követek el... - olyan öngyilkosságot, ami a túlélés reményében történik. Az igazi ugyanis a halálért történik, és akkor, amikor már nincs remény semmire. Ahogy Dómján Edit akarta és Latinovits Zoltán. A Kádár-rendszer vége és a kommunista párt fölbomlása után többször hívtak újságírók Budapestről, mindig azonos kérdéssel, hogy miért mentem el 66-ban Magyarországról, "nem fájt egy sikeres pálya szálait elvágni?" Erre a kérdésre eddig még nem adtam választ. Talán mert féltettem Magyarországon élő családomat? - Lassan realizálom, hogy mennyire élő az elmúlt világ még az én 25 éve távolélő tudatomban is, hiszen alapvetően és mindig is csak magamat kellett volna féltenem. Nagyon fájt és nagyon fáj! íme a tények: Feljelentés miatt... közösen férjem és én ellenem, együtt beadott feljelentés miatt döntöttünk úgy, hogy nem térünk vissza Magyarországra. Ellenem nem ez volt az egyetlen feljelentés, de ez volt az első olyan eset, amit nem párttag telt. A párttagoktól az ember megszokta, sőt elvárta az ilyesmit, a pártszabályok megkövetelték az éberséget! Nekik előmenetelt jelentett, ami nekem ártott. Ok voltak a pulik a nyáj számára, bár sajnos nem voltak olyan világosan láthatók, mint — mondjuk, Hortobágyon. 1954 és 1966 között, amíg negyedszáz filmet csináltam, több párttag szerzett így előnyt az én rovásomra, de alapvetően nem tudtak elgáncsolni. Népszerű voltam és sikeres filmeket csináltam. Ebben az esetben az volt nagyon ijesztő, hogy erről a feljelentőről biztosan tudtuk, hogy nem tagja a pártnak. A forradalom leverése utáni idő és főképpen a Kádári konszolidálódás annyira zavarossá tette az állapotokat, hogy már nem láttak üsztán az emberek. Az is ártani akart, akinek semmi előnye nem származott ebből. Jellegében hasonló eset Baráéval, azzal a különbséggel, hogy nekem — azaz nekünk, egy magas pártfogó jelentkezett segítségül... Férjem egyik betegének férje hozta tudomásunkra ezt a dolgot... - hálából felesége gyógyulásáért! O egészen nagyhatalmú "fejes" volt (ahogy a pesti utca nevezte ezt a fajtát), olyan nagyfejű, aki, miután visszaadalta bevont útleveleinket, elmondta, hogy a feljelentősdi nem ritka jelenség, inkább nagyon is általános, és hogy a hatalmi spirál felső szintjén amolyan unaloműző társasjátéknak számít. Abban a közegben, ahol mi állunk, szükség van egy pártfogóra, ha életben akarunk maradni... - és mostantól kezdve nincs aggodalomra ok, mert ő lesz a védnökünk! Végiggondoltuk az előttünk álló életet "kegyenc"-sorban... Amíg ez az ember hatalmon van, nem lenne többé okunk aggodalomra! Csábító lehetőség! Felesleges izgalmak nélkül, bebiztosítottan élni nagyon jó lenne! Erkölcsileg viszont lehetetlen elfogadni..., elutasítani ugyanakkor mégis veszélyes. Egyetlen kiút mutatkozott a zsákutcából, ezt ragadtuk meg. Nyári külföldi utunkról nem tértünk vissza. Elhagytuk szülőhazánkat és világgá mentünk. Nagyon nehéz, nagyon kegyetlen elhatározás volt, de nem volt más lehetőség. Nekem... az én szá-38
