Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 37. szám

olasz TV-riporterek kameráinak pergése közben. A szabadulok első csoportjával engedtek ki, "humán" meggondolásból, hogy részt vehessek édesapám temetésén, akinek szíve pár órával szabadulásom előtt szűnt meg dobogni. Négy szívattakon ment keresztül 1956 óta. Hat és fél év alatt egy ízben láttuk egymást.

Az amnesztia egyetlen szépséghibája, hogy nem ítélettörlés volt, hanem a börtönbüntetést három év próbaidőre felfüggesztették. Ezzel az élet peremére taszítottak, s a gyárban, ahová vezeklés céljából küldtek, provokátorok és besúgók között jártam társaimmal együtt a túlélés kötéltáncát.

Ahhoz, hogy életben maradjunk, jól kell tudni felejteni. Ez a túlélés titka, mondták jóakaróim. Megpróbáltam ezt is. Hallgattam. Nem rajtam múlott, hogy a hatalom időről időre tudomásomra hozta, hogy ők nem felejtettek el semmit.

Közel tíz esztendő múlott el a szabadulásom óta, amikor egy napon, valamikor 1972 nyarán vacsorameghívást kaptunk családunk régi barátjától. Megérkezésünk után a háziasszony furcsa pillantást vetett ránk, majd tétovázva megszólalt:- "Nem zavarna titeket, ha Szalay, a nyugdíjas főügyész részt venne a vacsorán?"- "Ha őt nem zavarja, mitőlünk itt lehet" - válaszolt nyomban Ibolya.

Dr. Szalay volt a Nagy Imre és társai per ügyésze, aki halál és életfogytiglani büntetést kért az előzőleg barátainak nevezett vádlottakra. Barátom felesége suttogva hozzátette:- "Ő könyörgött nekem, hogy hozzam össze veletek."

Oszhajú öregemberként láttam viszont Szalayt. A vacsora közben régi emlékekről beszéltünk, majd néhány pohár bor után viccelődni kezdtünk.- "Nem változtál, Sándor."- "Hála barátaimnak, akik évekre megóvtak a külső világ zaklatásaitól." — feleltem.

Hazafelé egy villamoson utaztunk. Kiderült, hogy a mellettünk lévő utcában lakik. Egymással szemben ültünk, a feleségek egy másik ülésen foglaltak helyet.

Furcsa hely ez a budapesti villamos. Néhány perc beszélgetés után Szalay elszótlanodott, majd közel hajolt hozzám:- "Sándor! Meg tudnál nekem bocsájtani?"

Erre a kérdésre nem számítottam. Időt akartam nyerni, hogy tisztába jöjjek érzéseimmel. Ezért azt kérdeztem:- "Kinek a nevében teszed fel ezt a kérdést?"

Valami tiszta fény áradt a tekintetéből.- "Annak nevében, akit te is, én is annyiszor megtagadtunk: Jézus Krisztus, a megváltó nevében."

Mi ez? Az én kezem taszítja előre valami eddig nem ismert erő? Az én szám mondja:- "Az Úr Jézus nevében megbocsájtok neked!"- "De mit kezdesz azokkal, akik meghaltak?" - folytattam. - "Hogyan szerzed meg azok bocsánatát?"

Szalay kinézett az ablakon és figyelte az éjszaka elsuhanó árnyait, majd lágy hangon azt suttogta:- "Ez az életem nagy kérdése."

Egy fél év telhetett el, amikor haláláról kaptunk hírt. Késő este érkezett a balatoni

34