Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
TANDORI DEZSŐ Kis gesztenyetenyér Bér da József emlékének egy veréb nyolcadik születésnapján Egy budai közért előtt rugdosták; valaki, akinek macskája volt - bár —, hazavitte, fölhívott minket, túl sokunk volt madárból, élőből-holtból, fölnevelésből, 4—5 napos küzdelmekből infralámpával az augusztusi hőben külön 40 celziusz fok éjjel-nappal, istenem, de könnyen bírtam aztán akkor még nyolc éve az ilyen éjszakázást, azóta este altató kell, viszketek, mint halála előtt a fitzgeraldi órán Szpéró, vese, nálam talán máj, nem akartuk fogadni Mokkát, végül "hogy másnap", akkor újabb fél napot éhezett, épp csak megitatni tudták, így kaptuk meg őt, akkor még Zsiráfnak hívtuk, úgy nyújtogatta a nyakát, a széklete nuku, tudtuk, ha megetetjük, jön az a bizonyos halál, az elakadásos, jönnek a - nyújtózva — őrült körök, ezt meg kellett végre akadályozni, túl sok ilyen reménytelenséget ismertünk már, a Tabán oldalában egyre nagyobb volt a madártemetőnk területe, a Mokka nem fog meghalni, ne halj meg, Zsiráf, ne hagyj itt minket, cseppre csepp olaj a csőrbe, társnémmal csináltuk, ne halj meg, ellenőriztük a kalitkahőmérőt, 40-41 fok, ennyi kell, azért a körözések megindultak... meghal... de leálltak... ez négy és fél napig ment így. Mokka ma is él, ma van, megannyi baja közepette, a nyolcadik születésnapja. Július 29-e. Társném, ahogy Mokkáról az ötödik reggel, mert már látszott, élni fog, levettük az infrát, társném bement valami vesevizsgálatra, és kiderült, ki kell venni a jobb veséjét. A fürdőszoba melletti fal augusztus 5-én beázott, elhúztuk az ágyat, valami reccsent, én voltam az, de nem az ülepemnél, hanem elöl, behúztam egy sérvet, hamarosan egy napig fetrengtem a fájdalomtól, hiába infráztuk, semmi, egy év múlva - akkor már busz alá zuhantam a peronról, ha leléptem, becsípődés -, olyan volt, hogy nincs más: műtét. Nekem is itt kellett hagynom a Nagy Tizenegyet (Mokka volt az utolsó a csapatban) egy kórházlátogatásnyit. (Első nap egy fakusz repült a szobámba! Társném hazavitte, két nap múlva el lehetett engedni.) Aki Mokkát hozta, Olga, fél év múlva öngyilkos lett (rák; macskáját előbb elaltatta). Valahol őrizzük egy levelét még (leveleztünk), ki tudja, hol. A Nagy Tizenegyből már csak hárman élnek: Mokka (nagyon érzékeny és labilis, meghatározhatta ez az indulás), lesi, aki vak (széncinege), de a legélénkebb, legyőzhetetlen lény, és Aliz, aki sánta, és Mokkánál alig idősebb, ő Szpéró utódlása, nekem a legközclibb élő lény a világon, naphosszat ülne a kezemen, ők hárman vannak. De ez a nap Mokkáé ma, már tegnap készültem rá. Valamikor Ottlik Gézával atlétikára igyekeztünk, egy nagy geszlenycfa óriási ága leszakadt, irtó nagy eső volt, az egész, olyan rendkívüli. Ottlik azóta meghalt. Jöttem haza tavasszal, mi ez a nagy feketeség, szénégetők jártak a Várkert Kioszknál? Egy fa... igen, az a fa... az hevert ott kidőlve. Villám csapott belé tövestül? Vagy tüzet raktak odvábán? Hatalmas levéltcnycrck, gcsztcnyclevél-együttesck... szerettem volna akár egy-két 24
