Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 36. szám

csalódással, kiábrándulással jár. A "Dukich Emil születésnajá"-ban, tán legkiválóbb elbeszélésében, a dezilluzió szinte teljes. Gyula, a születésnapi vacsorára meghívott fiatal orvos, a "prof lányának udvarol, és Dukichék már-már családtagnak tekintik. Először imponál a fiúnak a dúsan terített asztal, a szellemes, pikáns traces, halkandiszkréten ki is kezd a család összes nőtagjával, de később megállapítja - kiábrándító nüanszokból, ellesett ideges mozdulatokból, a nagystílű tartás mögött bujkáló kisszerűségből -, hogy "itt egész este csak beszéltek, annyit beszéltek, egy könyvtárat meg lehetne vele tölteni, és mégsem történt semmi: semmi, de semmi az égvilágon, az egész este egy nagy semmi, és a professzor helyén egy lyuk van a levegőben." Ebben a novellában - akárcsak több más írásában - a csalódást, a csömört, a tiszta és egyszerű testi szerelem oldja fel. Gyula végül is a Dukich-ház portásfülkéjében tölti az éjszakát, egy ismereüen asszony karjaiban, aki "úgy adta magát oda, olyan egyszerűen, ahogy asszony a férfinak adhatja."

A hirtelen felismerés, megvilágosodás azonban nem változtatja meg gyökeresen Karinthy alakjait. Akárcsak magában az íróban, bennük is tombol a mindennapi örömöket kereső, a "nemesebb" célokra nemegyszer fittyet hányó életkedv: szeretnek jókat enni, aludni, szeretkezni, dumálni, játszani.

Az utóbbi években Karinthy Ferencnek mintha elment volna a kedve a játéktól. Megváltozott körülötte a világ, és úgy tűnt, az ő évődő-kajánkodó stílusa, finomabb iróniája, szelídebb, óvatosabb társadalombírálata fölött - mert mégis csak egy korábbi korszak játékszabályaihoz igazodott - eljárt az idő. Egyik utolsó novellája, az 1988- ban megjelent "Skizofrénia", még nagy feltűnést kelt, és habár ebben is megcsillogtatja írói erényeit, itt is "életesen, gusztusosán, fénnyel ír" (Réz Pál szavai), ekkor már nagyokat lép a történelem, a novella hamar megkopik, elavul, lekörözi a felgyorsult idő. Az újnak már nem tud igazán örülni Karinthy; mint nemegy írótársa, ő is a felbomlott rendet, a ziláltságot szemléli, egyre borúsabban. Megrendítő utolsó interjújában, melyet egy nappal halála után közvetít a magyar televízió, az irodalmi élet siralmas helyzetéről beszél, arról, hogy "nincsenek kiadók, nincsenek terjesztők. Krimik, horrorok, pornók, természetgyógyászat, parafenoménok, csiklandó politikai leleplezések és álleleplezések, kellenek, ha egyáltalán kellenek... A máról szóló, a társadalmi problémáról szóló realista regényre orrát fintorítja a sznob magas irodalom, és elfordul tőle a könyv helyett szívesebben lopott alkatrészt és csempészett kávét árusító kereskedő."

Egy megkeseredett, testben-lélekben megtört 71 éves író túl szigorú ítélete lenne már ez? Az igazság az, hogy írásaiban Karinthy mindig is vonzódott a tengődő-kallódó emberekhez, lecsúszott, kétes egzisztenciákhoz, megértette őket, azonosult velük. Egy közel húsz évvel ezelőtti vallomásos interjúban elmondja, hogy utoljára akkor sírt, amikor deklasszált arisztokraták portréit rajzolta meg "Gyászmise" című elbeszélésében. "Miközben írtam, elsirattam azt a régi úri világot, amihez nekem semmi közöm nem volt, részese, haszonélvezője nem voltam, és szükségszerűen el kellett tűnnie. Az ember sirathatja a semmit, a másét is." Ez az empátia az utóbbi években csak erősödött, míg végül - fájdalmas televíziós hattyúdalában - önmagát is elsiratta, tehetségét, műveit. Pedig azok megmaradnak, ha manapság nem is kapkodják a könyveit. Megmaradnak a nagy elbeszélések: a "Dukich Emil", az "Aranyidő", a "Hátor-154