Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
első műve 1950-ben íródott, de új címét és végleges formáját nyugaton kapta. Akkor már nem volt szükség az eredeti verzióban rejtőztetett allegóriákra, akár a kísérteties helyszínt, akár az alaptémát vagy a konfliktust illetően. Valódi, bravúros nagy drámával van itt dolgunk. Szín: egy istenhátamögötti erdészlak az 50-es évek elején. Ide robban be szinte katatonikus állapotban Koródi Pál, kinek kocsija egy sziklának rohant s benne holtan fekszik felesége Éva, s legjobb barátjuk, Ránki Gábor. Az erdész elindul a többórányira lévő rendőrségre, az erdészné pedig értetlenül hallgatja órákon át Pál verbális, delíriumos vízióit. A zavaros történet alapján hol áldozatnak, hol gyilkosnak véli a férfit. Később kiderül, hogy mindkét feltételezése igaz: Pál vad/vak féltékenységből ölte meg barátját és feleségét, de az sosem derül ki, volt-e rá oka vagy sem. A tömény drámaiságot nem csupán ez a félelmetes logikával felépített történet, a kísérteties szín légköre és a fel nem oldott feszültség adja, hanem a költői, döbbenetesen hatásos dialógus. Alapvetően az egymás birtoklásáért folyó küzdelem ebben a "sokkírozott" közegben szinte illúziónak tűnik s az is, ahogy a három szereplő a másik látszólagos védelmével önmagát próbálja menteni. A szerző kijátszat minden elképzelhető szcenariót a három versenyzővel. Szédületes elszántsággal teljesen meztelenre vetkőzteti (és a gonosz kort is, melyben élni kényszerültek!) és könyörtelenül gyóntatja őket. Mindent megtudunk, de mégse, hiszen a három vallomás csupán Pál hagymázos, önkínzó fantáziájában hangzik el Éva és Gábor szájába adva a szavakat. A szó-orkán mégsem hoz katarzist. A főhős (az irónikus író alteregója így vonja le végül a tanulságot "az idő nem felel meg semmire... csak önmagunk válaszát egy kérdésre, amire nincs felelet. Lezárjuk a vitát, mintha a halottak válaszoltak volna. Pedig ők - ők fütyülnek ránk -, ők tovább élik a maguk életét, a maguk halálát. Élet, halál, szenvedés és szerelem óriási összecsapása ez a kamaradráma. Domahidy vérbeli színházmesterként mozgatja szereplőit: a figurák valóságosak, a küzdelem életszerű, az időzítés hajszálpontos, a technika bravúros és a stílus: hátborzongatóan hatásos és gyönyörű. A kötetben harmadikként közölt poétikus mesejáték, Orsolya, 1955 végén készült. (Az előző darabbal való hasonlósága mián tárgyalom itt.) Egy egyszerű kisvárosban, a 16. század második felében játszódó öt felvonásos misztikus tanmese az otthont-őrzők és a hódítók konfliktusára épül s mint Pál, a főhős itt is az igazságot keresi. A "tiszták" harcát az öreg gyertyamártó Simon vezeti, aki elveit akkor sem adja fel, mikor már minden elveszni látszik, így serkenti híveit: "Polgárok! Ne dobjátok el a legerősebb fegyvert! Védjétek meg mások igazát, hogy a magatok igaza megvédhessen titeket!" Simon észjárása olyan, mint a székely góbéké; "csodálatos" kimenekítése a pokolból már-már az erdélyi népmesék hangulatát idézi. Domahidy alaptémái, a küzdelmekkel teli élet, szerelem és halál itt is dominál, s a fantasztikum talán még pregnánsabb, mint az előző darabban. Az abszurditás minden darabban jelen van és "életszerű." Van-e aki kétségbevonhatja napjainkban, hogy a 20. század realitása szolgáltatta életünk legvadabb abszurditásait? Ami valaha a legképtelenebbnek tűnt, az történt velünk; néha meg valódi "csodák" is. Erre bizonyíték A londoni csomag 146
