Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
akár nem, mink neki köszönhetjük, mert számunkra ő, az Új Látóhatár főszerkesztője födözte föl, ezért is dedikált neki Forrai verset. Valójában e dedikáció miatt kalandoztam el Borbándiig. Forrai bőkezűsége a dedikációkat illetően összefügg költészetének egyik alapvető jellemzőjével, a félelemmel. Egész költészetének alaphangulata melankolikus, tele fájdalommal, félelemmel és bizonytalansággal. Ez a Villámok árnyékában elérte magaslatát, - költőileg is, hangulatban. A Villámok árnyékára különösen érvényes, hogy nem a szavak értelme elsődleges, hanem hangulatuk. Külön csoda, hogy franciára fordítva is szárnyra tudnak kelni, hangulatot tudnak kelteni szavai, de messzire maradnak minőségben az eredetitől. Ennek oka éppen nem a francia nyelvben keresendő. Franciára, vagy franciáról jól fordíthatók versek, mert a magánhangzók és mássalhangzók aránya a két nyelvben egyforma, 104 a 100-hoz, aminek a szavak hangalakjában, az abból eredő hangulatban nagy szerepe van. Föltehetőleg a fordítón múlik a "zökkenés". A fölületes olvasó számára Forrai Eszter erotikus költő, aki néha-néha elsírja magát a Mama halálán, vagy a már rég halott Papára emlékezve, és igyekszik vissza az ágyba, hogy ott boldogan ficánkoljon. Ám az is téved, aki azt hiszi, hogy Forrai melankolikus hangvétele szomorú emlékekből táplálkozik, bús események sorozatából, keserű élményekből. Nem igaz ez sem. Forrai melankolikus hangvételének és sötét képeinek oka éppen egy élmény, a NAGY ÉLMÉNY elmaradása. A "NAGY ÉLMÉNYT", isten megközelítését a szerelem ölelkezésében csak föl villanásokban, villámlásokban éli, nem maradandó folytatólagosságban, mert aki "szavát adta, hogy túlvilág kapuja előtt megvárja", nem élettársa, nem tud, vagy tudott vele közös védőburokban világot fölépíteni. Valójában, ha tömören fogalmaznók, Forrai szerelmi lírája az elveszett, vagy a meg nem szerzett Paradicsom siratása. Ily módon a kettősségben is magára maradt, a "magány alagútjában". Az egyedüllét, a belső magány pedig félelmet, bizonytalanságot szül. Ebben a lelkiállapotban "Mindent felfaló Mély sebhely a csend..." Mintha sámán igézne, fordul e szomorú állapotban őseihez: "Nagy halottaim szóljatok Ne hagyjatok magamra" Elmondhatnék Forrai Észtemül, hogy "sokat fejlődött", "tisztult", "érett” sőt "kiérett" és hasonló badarságokat, de én bátran kijelentem, hogy Forrai Eszter nagy lírikus, mégpedig azért nagy, mert nem szószátyár, hanem tömör és választékos, tudja mit akar mondani, és annál sem többet, sem kevesebbet nem mond, és abban amit mond, az értelem összhangban van a hangulattal. Versei lelke mélyén feslettek bimbóból virággá, onnan törtek fölszínre expresszív erővel. Forrai Eszter, az emancipált ember, megmaradt lírájában is igazi nőnek, ami emberi értékét növeli, költői értékét pedig vitathataüanná teszi. A kettősség, az egy-test-egy lélek problematikáját női oldalról tárja az olvasó elé, az igazi nőre jellemző szemérmes erotikában, és az örök nő elszakíthatatlan láncolatában, mint az anya leánya és a leány anyja, e kettő közt mint szerető. Forrai azon magyar nyelvű lírikusok egyike az igen kevésből, aki bekerülend a világirodalomba, akár tudomást vesznek róla az irodalom peremének krónikásai, akár nem. Máté Imre 138
