Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
GÖNCZ ÁRPÁD Kisebbség és többség — korunk létkérdése Kedves Barátaim! Szeretettel köszöntőm Önöket. Konferenciájukat rendkívül fontosnak tartom, örülök, hogy sor került rá, s hogy éppen itt, Budapesten került rá sor. Mi itt olyan országban élünk, ahol negyven esztendei diktatúra, s még annál is sokkal hosszabb tekintélyelvű uralom során természetes volt a többség - jobbára a deklarált, hatalmi és nem valóságos többség - gőgje. Kisebbségi jogokról mi majd mindig a szomszédos országokban élő magyar nemzeti kisebbségek jogainak megőrzése, biztosítása kapcsán beszélünk. Még a hazánkban élő nem magyar nemzetiségű kisebbségek jogairól értekeznünk is szokatlan jelenség. Ez a magyar társadalom történelmi fejlődéséből következik - érthetetlen volna, ha a nemesi előjogok légkörében, a rendiség körülményei között kialakult társadalmat mélyen áthatotta volna az inkább forradalmi követelésként jelentkező kisebbségi jogokért érzett politikai vagy társadalmi felelősség. Társadalmunk ezt a kérdéskört teljes szélességében és teljes mélységében nem gondolta végig, nem része állampolgári tudatának. Nem hiszem és nem merem remélni, hogy ezen a mostani konferencia gyökerében változtatna. Jelentősége nem is abban áll, hogy e hiányt egyik napról a másikra felszámolja, hanem abban, hogy tudtommal ez az első alkalom, amikor Magyarországon napjaink e fontos kérdéskörét nemzetközi résztvevőkkel a maga egészében áttekintik. Egy olyan társadalom szemében, amely hozzászokott a többségi gőghöz, a "kisebbség" szó értelme nem áll távol a "deviáns" szó értelmétől, sőt egy pillanatig sem állítom, hogy a kisebbségi lét vállalása ne jelentene bizonyos mértékű devianciát. Önkéntes vagy kényszerű devianciát. Tudjuk, hogy az AIDS-betegek keltette rémület s az ellenük irányuló szegregáció szándéka ösztönös és újkeletű; a magyar társadalom például most döbbent rá az AIDS mibenlétére. Az is ugyancsak ritkán jutott bárki eszébe, hogy a nők helyzete hátrányos, hogy számarányuk ellenére, mindenekelőtt a munkahelyeken, de facto legalább részlegesen jogfosztott kisebbséget képeznek. A kisebbségekkel szemben - beleértve a Magyarországon élő nemzeti kisebbségeket is - a magyar társadalomban nem él gyűlölet, még csak közöny sem; csak kisebbvoltukról nem szívesen vesz tudomást. Nem próbálják őket - az esetek nagy többségében - szándékosan kirekeszteni, csak a másságuk mosódik el a többség tudatában. Csak a kisebbséget védelmül megillető pozitív diszkrimináció erkölcsi kötelezettségé-x nek tudata nem gyökerezett még meg. Az a gondolat pedig, hogy a politikai vagy világnézeti többségből idővel kisebbség válhat és viszont, tehát a kisebbségi vélemény kifejezésének jogát a magam esetleges jövőjének érdekében védelmeznem kell, szinte ismeretlen. Mint ahogy az is ritkán jut valaki eszébe, hogy a társadalmilag reményte113
