Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
valamelyikeként valósul meg, s annyiban közös tulajdonságú, hogy mindkettő a világegészre próbál megállapításokat tenni. Mindkettő modelljellemzőket állít magáról, de amíg az első modellként is szeretne funkcionálni, addig a másik metaszintre emelkedik. A hosszűvers magán belül képes valamilyen struktúrát felmutatni, a törmelékek azonban csak együtt tudják felvillantani, megsejtetni azt a hiányt, ami rendre s általában a személyiségnek a körülírására születik. De amint az egyiknél versformából, ugyanúgy a másiknál - mégis csak közös halmazt képező - versformázatlanságból lehetővé válik egy szintézis: a forma meghaladása, a könyvmű létrehozásával. A lírai könyvmű a leírható, nyomonkövethető változékony én fejlődésének (és retardálásának) a dokumentuma. S ennyiben epikus jellegű. De a könyvmű mibenlétét nem az íróiköltői eszközök homogenitása, s mégcsak nem is a módszerek eredményezik, hanem a szerzői felismeréseket és a szándékokat mozgató személyiségtulajdonságok, amelyekhez társul a profi szakmatudás (amely egyébként egyként lehet veszélyesen műromboló és a műbe haszonnal szervülő). A könyvműben állandóan ott munkál egy önmagára figyelő burjánzó szöveg, s ennek a metaszintje, amely valójában a külvilágra, a könyv valóságán kívüli létezésre tesz megállapításokat s igyekszik kapcsolatokat teremteni és működtetni. A könyvmű formailag a kismesterek teljességre törekvését hivatott beteljesíteni, miközben ennél sokkal inkább ambivalensen valósul meg (s ezzel éppen a személyiség bonyolult s valahol mégis elbékülő ellentmondásosságát mutatja meg). És mégis azt állítja, hogy az irodalom folyamatainak szervességét a kismesterek munkái biztosítják, hiszen mindenekelőtt rendszereznek, és nemigen tűrik a kivételeket. De mert sem ez, sem pedig a túlhangsúlyozott szaktudás nem nyújthat vonzó alternatívát a harmonikus énképzet-elvárással megáldott szerzőnek - a probléma feloldására ott az irónia és a groteszk. Mindezek önmagukban is fölvetik a nyelvhasználat kérdését - bár a nyelvhasználat milyenségére vonatkozóan elsőbbséget mégis a széthullott, romantikus világkép kiváltotta válaszok élveznek. A hosszúversek és a törmelékversek egyazon könyvműben megjelenése sem új jelenség, amint nem az a napló, jegyzet, drámai jelenet, életrajz, elbeszélés, kispróza, levél, esszé ilyen felhasználása sem. Mindezek együttes megléte - mint annyi más - a szerző lehetőségeit mutatja, és azt a műteremtési folyamatot, amelynek célja: a mű. S amely jóval több az önmeghatározásnál és az önkifejezésnél. Hiszen az énteremtő alkotó lesz. (A könyvmű ilyen alkalmazására példa Egyed Péter Búcsúkoncertje, Kemenczky Judit kötetei, Szőcs Géza munkássága, Garaczy László és Kukorelly Endre legújabb törekvései. S mindenki mögött a kifinomultabb brutális, Kemenes Géfinre elementárisán ható Ezra Pound és Jorge Luis Borges.) Kemenes Géfin Lászlónál is mítoszképzéssel találkozunk. Egészen modem megfontolásokból, egészen huszadik századi eljárással, egészen korszerinti szövegképzési technikákkal, innen-onnan már ismert, de mindvégig aktuális közelítésekkel és távolításokkal megteremt egy mítoszi tulajdonságokkal rendelkező (régi-új) szöveget, amely az én eredetét, furcsa és naív történeteit, különös fejlődését, lényeit, érdeklődéseit, képzeteit, bölcsességét és balgaságát, tapasztalatait foglalja egységbe. Megteremti a világ megérthetőségét: így - ismét egy sajátos ellentmondás - közösségivé válik. S mint minden mítosznak, a Kemenes Géfin Fehérlófia-változatának is legfontosabb vonása a szimbolizmus: azzal, hogy az én - lévén meglehetősen tagolaüan - mégsem 109
