Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

FALUDY GYÖRGY

CXIV. Szonett

Sötét lakás, háború, hosszú árnyak, komor felnőttek és iszony — talán négy éves voltam, mikor alkony tájban levitt a parkba megint nagyapám.

Kezemet fogta. — ,,Nézd," szólt. Tőlünk jobbra a kátrány színű, csontváz téli fák közt a telihold áttetsző korongja lebegett: túlvilági látomás.

Nem hallottam addig e szót, hogy szépség, de arcom, úgy mint akkor, most is ég még, ha felidézem, miként álltunk ketten

ott régesrég, a tiszta alkonyaiban, hol először s nem utoljára kaptam vigasztalást azért, hogy megszülettem.

(Vancouver, 1981)

CLXVI. Szonett

Közied s az íróasztal között járom e földi utat. Máshol nem visz út.

Te meg a vers: a relatív világon ti lettetek nékem az abszolút.

Bukás nem ártott, dicsőség nem használt. Mindegy, hogy bor terült vagy csak sovány leves: összenevettünk, mert az aurát ott láttuk mindig egymás homlokán.

Valljam be, hogy kézmozgásod szellője is megíhletett és berúgtam tőle?

Nem sejti más, de te tudod, hiszen-4-