Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

SZÍV ERI

Odaszegeztem fényképét az íróasztalom fölé a falra, éppen olyan magasságban, ha leülök, egymás szemébe nézzünk. Dolgozunk. Mennyi szertelenség és mennyi fegyelem találkozott össze benne! Bennem vagy a szertelenség, vagy a fegyelem, együtt soha. Ülünk, nézzük egymást, különös jelenidőben, egyikünk halott, talán ő, talán én, az is lehet, mindketten egy másik világ meredek ösvényein bolyongunk régóta már. Ügy képzelem, csak szabadságolta magát, elunta a földi ostobaságokat, valahol vár, bevár, ki tudja, mennyi ideig kell várnia, én már örülnék a találkozásnak. Csönd van itt fenn, ebben a padlásszobában, szobácskábán, nézzük egymást és néznek a növényeink, könyveink, hallgat minket a csöndünk. Dolgozunk, dolgozom, mert várakozóan néz rám, a munkájával elkészült ember nyugalmával és bizalmával. Néz. Egyszer majd elmagyarázom neki, hogy már éppen nem érdekel semmi, hogy nálam csak az a toll érzi magát egyedülebb a nagyvilágban, amelyet az ő keze nem emel fel többé. Ne sajnáld annyira magadat Zalán Tibor — mondaná, de hallgat —, mindened megvan és még élsz is, ráadásul! Hát ez az. Ráadásul. Majd elmagyarázom egyszer. Ha túljutok a tüneményvilágon végre, számíthatsz rám, JÁNOS!