Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-10-01 / 26. szám

váth vezérőrnagy már közölte velem telefonon.) Mindezen kilátástalan körülmények, káosz minden vonalon, szovjet csapatok a Parlamentben és a Honv. Minisztériumban valamint Maiéter búcsúzáskor elhangzott figyelmeztetése, hogy tartózkodnunk kell minden esetleges provokációtól, harctól, a szovjet csapatokkal szemben mert eza folyamatban levő tárgyalást ill. megegyezést és kibontakozást nehezítené meg, arra a meggyőződésre és elhatározásra juttattak, hogy valóban be kell szüntetni a harcot és meg kell próbáljak a szovjet katonákkal szót érteni, ill. egy fegyverszünetet elérni. Ehhez járult még hozzá, hogy látom a katonáink milyen ügyetlenek, gyakorlatlanok, vigyázatlanok. Egymás után lövik ki őket az oroszok, legtöbbnyire fejlövéssel. Sebesültünk alig van, annál több halott. A kiképzés hiánya erősen megmutatkozik, az a kevés amit úgy mellékesen kaptak nem nevezhető kiképzésnek és különben is most harmadik hónapja, hogy beöltöztek katona ruhába, még újoncoknak számítanak. Simon szds. nagy nyugalommal irányítja, tanítgatja őket, ez azonban döntően nem változtat a helyzeten. Látom az udvaron két fehérköpenyes ápolónő fekszik holtan, a fehér köpenyük nyilván jó célpont volt az oroszoknak a sötétben és őket sem kímélték. Sürgősen ki kell vonnom a katonáinkat ebből a gyilkos tűzből. Ez nem volt könnyű feladat. A lépcsőházból átkiabáltam a szovjet katonákhoz, (tudtam egy keveset oroszul amit a tanfolyamon tanultam), próbáltam megértetni velük, hogy nem fasiszták, nem ellenforradalmárok vagyunk, szüntessék be a tüzelést, mi sem lövünk tovább rájuk. Nem válaszoltak, lőttek tovább. Lepedőből fehér zászlót csináltattam, hogy jelezzem fegyverszüneti szándékomat, rálőttek a zászlóra és az azt tartó katonára. Nem álltak velünk szóba. Nagyon ránk heccelhették őket, hogy ellenforradalmárokkal állnak szemben, akiket kíméletlenül meg kell semmisíteni, így tehát nem érhettem el fegyverszünetet. A tisztekkel akartam megbeszélni a helyzetet, de a folyósokon való közlekedés majdnem lehetetlen volt, legalábbis túlságosan veszélyes. Az idő sürgetett, már világosodott, lehetett úgy 7-fél 8 körül. Egyre több halottunk volt. Más megoldást nem láttam, egyoldalúan kell beszüntetni a tüzelést, és a katonákat sürgősen kivonni a laktanyából. Számítottam rá, hogy ebben belső ellenállásra találok, ezért akartam előbb a tisztekkel beszélni, de nem tudtak átjönni a folyosókon mert már világos volt. Simon szds.-nak parancsot adtam a tüzelés beszüntetésére. Nem adta tovább, elhagyta a laktanyát. Ekkor én adtam közvetlenül a katonáknak a folyosón parancsot a tüzelés beszüntetésére és a laktanya hátsó körletébe való viszszavonulásra, ahonnan szükség esetén a munkásszálló és a Tűzoltó utca felé ki lehetett menni a laktanyából. Gosztonyi alhdgy. kétszer is megkérdezte ki adott ilyen parancsot, nem akart hinni a fülének. A megismételt és leghatározottabb parancsomra azonban vonakodva, de mégis beszüntették a tüzelést és hátravonultak a körletbe. A Liliom-utcai- 87 -