Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

— Ügy néz ki ez, mint amit bezártak? Zsuzsika néni tűnt el. Egyszercsak nem volt itt.

— Hova lett?

— Nem tudom. Senki se tudja. Tudod, ez olyan bunkó, részeges falu. A busz, amivel hordtak minket, legalább húszszor karambolozott, mert még a sofőr se volt józan. Azt mondogatták egy ideig, hogy a tanárnő a katonája után ment Csehországba, valami Svejknek hívták a katonát, de szerintem ezt a káplán találta ki, aki sokat olvasott. Meg az is járta, hogy beleesett a kútba. De nem esett bele; én minden kutat kifigyeltem a faluban, egyikbe se volt, csak behűtött demizsonokat találtam. Az a hír is járta, hogy börtönbe csukták.

— Miért?

Ezzel senki sem foglalkozott. Még a levegőben volt, hogy az embert semmiért csukják be. Amikor eltűnt, még négy-öt napig nem derült ki, egyikünk sem szólt otthon. Akkor már nem volt óvodás osztály, mert óvoda nyílt a konzervgyárban, és az új elsősöket is a városba hordták. Csak tizenketten voltunk, és minden reggel reménykedve vártuk hátratett kézzel a padban Zsuzsika nénit a zörgő ablakokat bámulva. Akkor már egy ideje elvitték a Bolondjulit a megyei diliházba. A diót ettük, amit Zsuzsika néni a süteményekhez rakott el, meg az egyre puhább kovászos uborkát.

— És?

— Semmi és. Aztán összeverekedtünk, mert féltünk, és mindenféle marhaságot talált ki a Gomics, hogy világvége van. Tudod, akkor sok helyen ijesztgették ezzel az embereket.

— Aha. Rémlik. Csontvázak jönnek elő, meg ilyesmi. Ez egy matchbox volt?

— Piros Ford. És azt mondta Gomics, hogy föld alatt folyosókon jön majd a halál. És marhára fújt a szél, itt mindig fúj, de akkor ősz volt. Meg voltam győződve, hogy Zsuzsika néni ott van valahol, hallani véltem a hangját. Csak próbára tesz minket. Aztán feljöttek a gyárból és jól eltángáltak mindenkit, úgy megijedtek tőlünk a szüléink. Én visszaszöktem és a pincében ülve vártam a folyosóról jövő halált, hogy megvédjem Zsuzsika nénit, aki biztos fönt bujkál az emeleten.

— És?

— Semmi és. Anyám utánamjött. Napokig sírtam, de szerencsére békén hagyott, ugyanis csak a diliházban volt doktor, és rettenetesen féltem odamenni. Mindig megijesztettek a pizsamás madárijesztők, ahogy elősündörögtek egy forintot kérni. Idős szüleim vannak. Sokminden történt velük.

Azzal sarkonfordult, és Anna táskáját a hóna alá vágva, vágtatni kezdett lefelé. Anna már a szilvafánál ült a földön, poros kezeit dörzsölés -