Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-10-01 / 26. szám

Tegnap sem. Ágyba dőltem a sok tánc után. A Zarah Leander testű lány. Egy fiatal Ernesztin. Ügyeskednem kellett volna. Pumi, Adorján. Még az a méla Imre is. Lehet, hogy azért utazott el a reggel. A nők érthetetlenek. Nem, én vagyok hülye. Volt-e már nővel dolgod, kérdezte Sári néni.

A nagyasztalhoz ment gyertyával kezében.

Ezek a fóliók. Egy Blaev amszterdami nyomdájából. Nem teljes sorozat a tizenhetedik századból. Az első halom tetején Afrika. Hogy került Afrika a tetejére, amikor ez a tizedik kötet? Afrikát a másik halom tetejére csúsztatta. Alatta a második kötet. Igen, ez az. Újjá a rést kereste, megtalálta, kinyitotta ott. Igen, ide Transylvániához tette be a naplót. Miért félek, hogy rejtem? Ezekhez az elrajzolt folyókhoz, hegyekhez, ahol Marosvásárhely (Wassarhely a térképen) felcsúszott Gyergyóba? Sok üresség a Partiumnál. Törökvilág Magyarországon? Várda nincsen rajta. Hiába nézte megint, Várda nincs rajta.

Kinyitotta a füzetet. Bolhabetűs sorok. Kihúzta Mont Blanc tollát a zsebéből, szék után nézett, magához húzta. Aztán helyet csinált a füzetnek, odébb tolva a fóliánsokat. De nem írt.

Ez mindig így volt. Otthon is. Leült volt az íróasztalához, egy fohászkodásfélét sóhajtott. Hegyezni kezdte amúgyis hegyes ceruzáit, melyeket alig, elvétve használt csak. Felkelt egy pohár vízért, vagy csengetett: Margit kérem, főzzenek nekem egy feketét. Lecsavarta a tötőtoll kupakját, a Pelikán tintásüveg kupakját, szívott belőle, akkor is ha a tartály hólyagja telit mutatott. Odázta az írást, mintha félt volna az írott szó hajtalmától. Scripta manent. Mallarmé jutott ilyenkor eszébe, aki azt mondta volna, hogy a tökéletes vers egy szelet papír, amely fehér maradt. Versre nem volt mersze. Mindenki azzal kezdi. Egyszer írt egy verset. Megmutatta Balajthy Ferinek. Feri elolvasta, aztán visszaadta. Egy szót sem szólt. Maradt a próza. Mindenki írhat prózát. Az élet próza és nem költemény.

De mennyire próza, gondolta, amint átlapozta a napló első pár lapját, a gyülekezést Celldömölk körül, az indulást, a határt. A határt. Sanyi lóról szállást parancsolt a századnak, és álltak a lovuk mellett vigyázzban, az imához vezényszóra, és fújni kezdte a trombitás. Gyalog mentek át a határon, kantáron vezetve a lovakat. Ilyenkor valami hazafiasra kellett volna gondolni, de nem jutott eszébe semmi, mert a tájat nézte, a tengeri talpán maradt árva sárga kóróit, s azok foszló, tört levelét ezen a lapos vidéken, nehéz és szürke felhők alatt; itt-ott csupasz fák ágboga között borzas fészkek, a fagyöngy gömbje is fekete. Ezt kellett volna írni, nem azt, hogy apára gondoltam, a családra, meg Lini nénire- 5 -