Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

ugyanakkor a szennyest elvigyék. Kivéve ha az véres volt. Azt eltüntették. Később a hatóságok jósága odáig ment, hogy nemcsak fehérneműt, de nadrágot, kiskabátot is hozhattak. A küldött ruhaneműt kellő átvizsgálás után az őr lehozta és a cellaajtóban megállva valakire rámutatott, akinek erre a nevét be kellett mondania. Ha ez megegyezett a névvel ami az őr cédulájára volt írva, akkor az a ruhacsomagot a rabhoz vágta. Ennek viszont azonnal át kellett nyújtania a göngyöleget amelyben a visszaküldendő szennyes és ruhanemű volt. Egyszer a Valérhoz vágott göngyölegből egy régi fekete tiszti nad rág vége lógott ki. A küldő nem gondolt arra, hogy egy ilyen ruhanemű milyen veszéllyel jár, milyen élvezetes kínzásokra ösztökélte volna az őröket. Sose láttam olyan gyors mozdulatot, mint amivel Valér az őrnek hátat fordítva kikapta a nadrágot a csomagból és saját szennyesébe gyűrve átadta azt neki, aki semmit se vett észre.

Ez is elmúlt és mindketten a kistarcsai internálótáborba kerültünk ahová azokat vitték akiket nem volt miért „bíróság” elé áliítani. Végül ő is, én is a recski kényszermunkatáborban kötöttünk ki, hogy mint ezt többször nyomatékosan hangsúlyozták előttünk, hogy ott rohadjunk meg. Valér ebben a válogatott társaságban is ahol a selejt mellett az ország színe-java volt képviselve, szellemi és erkölcsi fölényével, bajtársiasságával, szerénységével, kitűnt. Főleg zenei műveltsége vált közismertté, nem volt az az opera, zenemű vagy sláger amit Valér el ne tudott volna fütyülni.

Érdeklődése a zene iránt kora gyermekkorában kezdődött. Apja mint hivatásos tiszt az első világháborúban hősi halált halt, hátrahagyva a rokontalan özvegyet két kis fiúgyermekkel. Az állam, hogy segítsen az özvegyen, aki kitűnően zongorázott, állást szerzett neki a városban lévő katonaiskolában — ha nem tévedek Sopronban volt ez — mint zongorista az intézetben adott táncleckék alatt. Ezek hetente voltak, esténként. Jól emlékszem rá, mert magam is ilyen katonaiskolában nevelkedtem néhány évvel katonaiskolában nevelkedtem néhány évvel később. Ma is borzalommal gondolok vissza a kínos leckékre. Két sorbaállítottak minket. A tánctanár, — hoppmesternek hívtuk — elkiáltotta magát.

— Első sor sapkát fel. — Ezek lettek a lányok. Aztán „hátra arcot” vezényelt az első sornak, most szembe állt egymással a két sor.

— Fölkérni — volt a következő vezényszó. A sapka nélküliek szégyenkezve hajoltak mega sapkások előtt: „Szabad ezt a táncot?” A zongorista abbahagyta a futamokat és egy táncdalt kezdett játszani, megindult a kényszerű csoszogás. Gyűlöltük a dolgot. De Valérnak jobb emlékei voltak ezekről a táncleckékről. Mivel édesanyja nem tudta hová tenni a két kis gyereket, magával vitte őket. A két fiú ott kuporgott a zongora alatt, élvezve a látványt miközben fülük itta a dallamokat. Ez volt a régmúlt előzménye annak az első díjnak, amit a meglettkorú Czebe Valér nyert a hetvenes években a budapesti TV-n ahol klasszikus zeneszámokat kellett felismernie.

Kedélye Recsken is töretlen volt, rendületlenül hitte, hogy ezt is túléli. A tisztesség szigorúan betartott keretein belül persze ő is megtett mindent, hogy a bányában agyon ne hajszolja magát, hogy a kínzásokat és az éhhalált elkerülje. Ehhez kapcsolódik a recski bolhák története, ami ma is eszembe jut, valahányszor Valérra gondolok. Hogy a bolhák elszaporodtak, az persze nem zavarta az ávósokat. De mikor ezek az illemről megfeledkezve a barakkokban történő esti létszámolvasások alkalmából a jól táplált ávósokra kezdtek ugrálni, az már sok volt. Először DDT-vel kísérleteztek, de a bolhák vidáman ugráltak a- 140 -