Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

tette hatalmát, s megmutatta teremtő erejét. Lengyelországban ugyanebben a korban alakul ki a nemesi társadalom; s egy lengyel munkás vagy paraszt ma is felbőszíthet egy oroszt azzal, amit a nemesség attitűdjéből megőrzött. „Úr” maradt, ahogy az oroszok gúnyosan mondogatják.

A XVI. és XVII. századok élményei döntő és maradandó hatásúak. Ma már nehéz elképzelni, hogy messze Keleten - Pollockban és Kijevben — a művelt uralkodóosztály lengyel nyelve jelentette az eleganciát és a finomságot. Ugyanakkor Moszkva a barbárság fészke volt, éppolyan határharcokat kellett ellene vívni, mint a tatár hordák ellen. Ezen túlmenő érdeklődésnek a cár alattvalói iránt alig van nyoma a lengyel irodalomban; sokkal gyakrabban esik szó magyarokról, németekről, franciákról és olaszokról. Lengyelországban legfeljebb csodálkoztak a cár előtt meghunyászkodó, szószegésre és alattomosságra hajlamos oroszokon, s mulattak szokásaik kezdetlegességén. Mint ahogy a franciák a lengyelek primitívségét találták szórakoztatónak; hiszen a kultúra és a civilizáció fejlettségét pontosan lehetett mérni a földrajzi fekvéssel. Flandriából, Németországból, Itáliából származott minden, aminek becse volt: a kézműipar remekei, az építészeti és irodalmi mintaképek, a humanista viták és a reformáció. A keletről kapott holmik — főként ruházati cikkek és lószerszámok — a megfelelő szavakkal együtt Törökországból jöttek. Moszkvának, amely lassanként alakult orosz álammá, semmi különös vonzereje nem volt, legfeljebb nyers erejét lehetett néha érezni. A lengyelek szemében olyan országnak tűnt, amely már kívül esik a földkerekségen. E szemléletmód eredete abban a korban keresendő, amikor Kelet még az ürességet jelentette. S később — azorosz győzelem után — a lengyelek első reakciója a meglepetés volt; a dolgot éppoly érthetetlennek találták, mintha a tatárok győzték volna le őket. Vereségüket nem tudták másként magyarázni, csak úgy, hogy régi bűneikért kell vezekelniük. Pedig éppen az volt az igazi hiba, hogy örökké a maguk bűnein rágódtak irodalomban és politikában egyaránt, méghozzá teljesen eredménytelenül.

*

Nem csoda, ha magatartásuk bosszantotta az oroszokat. Hiszen mit lehet kezdeni olyan legyőzöttel, aki megveti a győztest, s még vak engedelmessége mögött is a győző minden erényének tagadása rejlik. S aki szavak nélkül is folyton ezt mondja: „Igen erős vagy, de milyen áron jutottál ehhez az erőhöz?” Orosz és lengyel írók — gyakran párizsi száműzetésben — sokat, és eléggé kíméletlenül vitatkoztak erről. Puskin lengyelellenes verseiből is ki lehet érezni az ingerültséget a legyőzöttek esztelen gőgje miatt, akik nem akarják elismerni vereségük végleges voltát, revánsról álmodoznak, konspirálnak és Oroszország ellen uszítják Európa valamennyi diplomáciai hivatalát. Ezek a versek azonban valami mást is elárulnak. A lengyelek függetlenségi törekvéseit elítélő szavakból kicsendül az ősi vetélkedés hangja. Hiszen ha állna még Lengyelország, újból felvetődne a cári birodalom létét fenyegető kérdés: hová is kellene tartoznia Kijevnek és Pol-74-