Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

7

krisztusi hajlamok keserű keretben, az éjszaka fénye megfagyott, illúziók testetlen tömegben zuhannak át az ablakon.

kihűlt nyomok a megürült parkban, a lámpavasnak nem kell a beszéd, s a jóság mi ma sem jutott szóhoz megdermed az ajkak szögletén.

kopottak vagyunk, társaink fekete varjak siralmasan marják az eget. idegeinkben lassan szót kér a lemondás megváltó hitünket benövi a csend.

8

arcodon hiányos életünk szegfűálma. riadt szesztócsába dugom a fejem, szédüljön ki az üres értelmetlen éjbe minden torkot kaparó szerelem.

de a mutatvány is kihull magából, csak álmod illatozik mint jószagú mesék, felriadsz majd s kulloghatsz utánam szokások mocskos reggelén.

tehetetlen szemek a fölnyer sült világból, legjobb lenne

mindig fognom a kezed, de vesszük a táskát elmegyünk kenyérért

s este beharapjuk a ráhullt könnyeket.

9

pontos kimért szavak kellenének, mint jól készült ökölvívók józan egyenesei, mozdulat ahogy az éhes állat asztalnál remegve a lebillent morzsákat meglesi.

valami arcpirító vijjogó remény, remény mit megforgat szaggat s feláldoz a nemes indulat, szent ujj magasba lendülő mocsárból kivivő utak.

feszültségünknek nagy formák, széthullt ifjúságunknak értelmes menedék, de csak zuhan ránk fogunkat kiüti szívünket alázza az éj.-5 -