Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

kiharcoltam hogy mindenki mosolyogjon a lencsébe — hát édesapámat addigra már letartóztatták, ő persze már nincs rajta egyik képen sem, de Palinak azt mondtam hogy azért, mert ő csinálta a képeket.

Persze mindenre külön engedélyt kellett kérnem —de megadták az engedélyt. Megmutathattam a fényképeket. Megengedték, hogy igyon a kávéból — előbb nekem kellett innom belőle, de utánam ő is ihatott. Megehette a narancsot is — niég most is őrzöm a héját, mert ő maga hámozta le. Sőt még azt is megengedték, hogy azt a kis kerámia szívet, amit a házassági évfordulónkra vettem az uramnak ajándékul, megmutathassam neki — nem hagyhattam nála, de megnézhette azért.

És nem rácsok között beszélgettünk, hanem egy normálisan bútorozott szobában — első alkalommal karosszékekben, most meg egy kanapén ülve, egymás mellett. Csak persze ott ült a nyomozó is mellettünk.

És megint csak azt mondhatom: nem nézett ki rosszul! Az arca sem volt beesett vagy beteges, nem volt összetört vagy megtört — inkább feszültnek látszott, de fegyelmezettnek és magabiztosnak.

És furcsa módon azt kell mondjam: valami optimizmus sugárzott belőle!

Vagy csak az én kedvemért mutatta ezt is?

Egyszer bejött a szobába egy másik nyomozó, és a mi emberünkkel félrehúzódtak az ablakhoz, ott pusmogtak valamit — na akkor egy percre kettesben lehettünk, MAJDNEM egészen kettesben. Akkor mondtam neki a lakást is:

— Lehetséges — mondom —, hogy a következő csomagomon már új címet találsz. Mert valószínűleg nem sokáig maradhatok már az Orbánhegyi úton. Ne ijedj meg majd tőle!

Mert akkoriban már érezhető volt az előszele, hogy kitesznek onnan is.

— Hát tudod — azt mondja rá Pali —, nagy is az a lakás kettőnknek!

És utána még odasúgta ezt is: — Lehet hogy akkorra már én is otthon

leszek.

Hogy akkoriban talán tényleg úgy állt az ügye, hogy ő ezt komolyan hihette?? Vagy csak nekem szólt ez is?? Ki tudja, hogy volt ez------— Menj el Nógrádihoz! — ezt súgta még, amíg magunkban voltunk.

— Voltam már — és megpróbáltam mosolyogni.

— Beszélj Rácz Gyula bácsival!

— Beszéltem már!

Még egy harmadik nevet is mondott — nem tudok már visszaemlékezni hogy kicsodát. De azt tudom, hogy annál is voltam már. Pali bólintott, és mosolygott ő is.

Valami hitet, egy pici reményt adott nekem is a mosolyával. Pedig odakintről nem láttam túl rózsásnak a helyzetet. De néha olyan kevéske bíztatás is elég az embernek! Tudom is én------Sírva jöttem el — de közben mosolyogtam is.

Pedig akkor láttam utoljára. Több beszélőt nem kaptam már.