Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

is: — Na, a Biblia, KETTŐ is! — Bár azokat aztán otthagyták végül. Talán feledékenységből?

De a fényképeket, a kettőnkről készült képeket, a családi emlékeket, mindent, mindent-----Amikor végeztek, csináltak egy elismervényt, egy listát az összeszedett dolgok egy részéről, azt otthagyták, és elmentek.

Én letámolyogtam a földszinti lakókhoz, mert eléggé kikészültek az idegeim —

ott értek el újra. Visszajöttek. Hogy adjak még egy öltönyt is, egy civil ruhát. És kabátot, kalapot, kesztyűt.

Addigra már szólni sem tudtam az idegességtől. Adtam nekik. Elvitték azt is.

Nem sokkal ezután az állásomból is kitettek — hát persze. Pedig azért is jobb lett volna dolgoznom, mert mégis valamivel lefoglaltam volna magamat — de hát nem, nem engedték. Még azt is megpróbáltam, hogy rendben van, ne adjanak fizetést, csak bejárhassak, hogy legalább a kísérleteket amiket már elindítottam, beállíthassam, sínre tehessem a munkát, ezt más úgysem tudná megcsinálni helyettem, így kárba vész az egész — de ez sem érdekelt senkit.

— De Juditkám — azt mondja az igazgatóm —, értse meg: délelőtt jött a papír, azzal hogy maga már DÉLUTÁN nem lehet itt!

Ezzel persze az egyetemnek is lőttek, mert akinek nincs állami állása, az nem lehet levelező hallgató sem — elbúcsúzhattam az egyetemtől is.

És hiába házaltam, nem kaptam még fizikai munkát sem! Én még SEGÉDMUNKÁS sem lehettem sehol! Hiába volt valahol munkásfelvétel — mert volt, hát nagyon sok helyen kellett a munkaerő! —, ha bementem és jelentkeztem, ÉN nem kellettem.- Asszonyom, szíves örömest felvenném, BOLDOGAN! De értse meg: ha én ma felveszem magát, akkor holnap együtt repülünk innen!

Aztán elérkezett az én kihallgatásom is. 57 február elején, körülbelül akkor hívtak be — de egy teljes NAPIG benn voltam a Gyorskocsi utcában! Pedig ugyan mit akarhattak pont tőlem megtudni! Amikor én sem tudtam semmit! Mégis: újra, meg újra, ugyan azt, mindig elölről —

Ez egy hallatlanul nyomasztó időszak volt, roppantul megviselte az idegeimet ez a kíméletlen processzus. Mert állandóan csak az volt bennem, hogy ha most majd ezt kérdezik, erre mit feleljek, ha azt kérdezik, arra hogyan válaszoljak, mire feleljek, mire ne—mert hogy jaj. Űristen, csak véletlenül olyasmit ne mondjak, ami esetleg------Rémesen kínlódtam —

dacára annak, hogy igazából nem is igen volt mit mondjak!

Én főleg azt próbáltam hangsúlyozni, hogy ő a KATONÁIT védte, mint minden tisztességes katonatiszt egy ilyen helyzetben. Mert az oroszok lőtték a Kiliánt — az ő katonáit! —, amikor pedig ők semlegesek voltak és semmit nem kezdeményeztek! Hát persze hogy nem nézhette tétlenül, hogy az embereit védtelenül halomra lövik! Ő ezért adta ki a tűzparancsot, ezért vette fel a harcot! — hát ennél okosabb beállítást nem tud-53-