Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
Ahol kizárólag orosz őrséget találtam. Csakis oroszul voltak hajlandók megszólalni. BIZTOS hogy volt ott valaki, aki beszélt magyarul is — de velem senki, úgy tettek, minthogyha életükben egy ÁRVA SZÓT nem hallottak volna magyarul, mintha SEJTELMÜK se lenne róla, hogy azért mégiscsak Magyarország fővárosában volnánk! Csak álltam ott a csomagommal, mondtam a magamét magyarul, hogy Maiéter Pál felesége vagyok, a férjem itt van bent, lefogva — ők hablatyoltak vissza oroszul, semmit nem értettem, csak hogy davaj, davaj, azonnal tűnjek el innen — egyszerűen elhessegettek! Na hát akkor most hol van az uram?? Akkoriban kezdtek aztán már engem is vegzálni. Egy szép nyári napon beállított a munkahelyemre négy derék fiatalember, és az igazgatót keresték. Az igazgató épp nem volt benn, úgyhogy bejöttek a mi szobánkba az igazgatóhelyettesért, de hát nekik kifejezetten az igazgató kellett, ki is mentek rögtön, keresték tovább — akkor az osztályvezetőmmel egymásra néztünk, — Judit — azt mondja az osztályvezetőm —, azt hiszem — Mondtam neki hogy én is azt hiszem. Addigra ezek már jöttek is vissza, akkor már egyenesen hozzám. — Maga a Maiéter Pálné? Mondtam hogy igen, én vagyok. Akkor menjek velük. „Kérik”, hogy menjek velük! Én megkérdeztem, hogy miért. Hát, hogy ők beszélni szeretnének velem. Én elkezdtem velük vitatkozni. Hogy nem értem az egészet, hiszen én bejelentettem a rendőrségen hogy az uram eltűnt, és azt a választ kaptam hogy magyar hatóság kezében nincsen, hát akkor most miről akar a magyar hatóság mégis beszélni, VELEM — na de hát itt nem nagyon lehetett vitatkozni, beültettek egy nagy fekete kocsiba, és meglepetésemre HAZA vittek, az Orbánhegyi útra. Én csak utólag tudtam meg, az alattunk lakóktól: hogy ezek simán bementek volna a lakásba nélkülem is, én nem is kellettem volna nekik — ha a zárat ki tudják nyitni. De nem boldogultak vele, úgyhogy lementek az alsó lakókhoz, onnan telefonáltak be a Gyorskocsi utcába, hogy nem nyílik a zár. Amire azt az utasítást kapták, hogy akkor menjenek értem, és nyittassák ki velem a lakást. Amint bent voltunk a lakásban, egyszeriben gorombák lettek. Na, HÁZKUTATÁS! Leengedték mindjárt a rolókat — nem tudom hogy ez mire jó —, és NEKI a lakásnak-----Borzasztó ideges voltam. Előtte én már hallottam valakitől, hogy ilyenkor attól kell félni, nehogy ŐK tegyenek be valamit valahová, azután meg „megtalálják” — na erre próbáltam figyelni, állandóan a kezüket néztem.-51 -
